1.-2. Fejezet

1. fejezet

 

 

Ryker

 

Fordította: Katie

 

A baj nem jár egyedül.

A mosógép durván beindul, amikor elkezd centrifugálni, és miközben Violet haját fonom, tudomást sem veszek a dübörgésről. Összerezzenek, amikor az öblítő a földön landol.

Igen…az a rotty a hasadó műanyag hangja volt, és tisztán látom magam előtt, ahogy a sűrű kék folyadék beborítja a padlót. Pontosan látom a történteket magam előtt, mert minden egyes héten ugyanezt csinálom. Túltöltöm a mosógépet, mert túl lusta vagyok, hogy két programot indítsak, amikor egyszerre is bele lehet tömni a gépbe a ruhákat. Emiatt persze a mosógép ugrál, és minden, ami a tetején van, a földön landol.

Az ujjaim ennek ellenére biztosak maradnak. Határozottan fogják és keresztezik Violet vastag, sötét loknijait, ő pedig halkan dúdol magában, közben a lábait előre-hátra lóbálja a konyhai széken. Hétéves, és ő a csendes…az álmodozó. Nem kell az arcát látnom ahhoz, hogy tudjam, mosolyog, szürke szemei a távolba merednek, és közben egy újabb fantasztikus történetet alkot a fejében.

– Apaaaaaa– sikít Ruby az emeletről.

A hangjától egy időben minden szőr vigyázzba állt rajtam, és nem egyszer azt hittem, gyilkolják, olyan éles és magas hangon sikított. Azóta persze megtanultam különbséget tenni az izgalom és a csodálkozás sikolyai közt. Még nem is tudom mit akar, de máris mosolyra húzódik a szám. Majdnem öt éves, és esze ágában sincs normálisan beszélni, arról nem is beszélve, hogy bármiről is van szó, fejjel megy a falnak.

– Ég a ház, Rubes? – kiáltok vissza.

Rikácsolva válaszol.

– Nem.

– Megszállták a földet az űrlények? – Csak annyira emelem meg a hangom, hogy hallja, de halkabb, mint az övé.

– Nem– kiabál, és akkor…egy pillanat múlva…meghallom a kuncogást.

– Timmyvel történt valami?

– Nem, apa…de ide kell jönnöd – ordítja, és hogy hitelt is adjon a kérésnek, lejjebb viszi a hangerőt. Amikor nem válaszolok azonnal, azonnal előveszi azt a hangját, amitől a szívem mindig elolvad. – Apa, kérlek.

Fantasztikus kölyök. Mindent bevet, hogy ne kelljen az elvárásaim szerint játszani.

– Mindjárt megyek – mondom, miközben rögzítemViolet fonását egy hajgumival. Előre hajolok, nyomok a fejére egy puszit. – Kész, álmodozó törpikém.

Violet hátra hajtja a fejét, és rám vigyorog. Imádom az orra körüli szeplőit, és nyomok az arcára mégegy puszit.

– Tegyél meg nekem valamit – mondom, miközben a nappali felé fordulok. – Elővennéd a müzlit és a tejet, amíg megnézem mit akar a húgod?

Nem várok válaszra, mert Violet lett a láthatatlan jobb kezem az elmúlt hónapokban. Szereti, ha befonom a haját, és ha segítek a házi feladatban, de élvezi, ha gondoskodhat rólunk, mióta a lányok tavaly nyáron beköltöztek.

Majdnem hat hónapja vannak itt, és lassan kezdem úgy érezni, hogy tudom, mi a fenét csinálok. Nem mindig volt így, de Kate segítségének hála, ami nélkül az első hónapokban biztosan megőrültem volna, két kislány egyedülálló szülőjévé váltam. Kate határtalan türelemmel segített napirendet kialakítani, és megtanította, hogyan kell hajat fonni, megkülönböztetni az izgatott sikolyokat a fájdalom kiáltásaitól, és ami a legfontosabb…hogyan kell viselkedni egy hercegnői tea partin.

Miközben átmegyek a nappalin, lehajolok, hogy felvegyem Ruby egyik babáját a földről, majd kettesével szedve a fokokat az emeletre megyek. Rubyt a fürdőben találom, amit Violettel oszt meg. A vécé fölé hajol, és nagyon néz valamit.

Ugyanolyan sötét haja és szürke szeme van, mint Violetnek, de az ő loknijai minden irányban kunkorodnak. Fogalmam sincs, honnan örökölte, de azt hiszem, az én, vagyis a nemsokára ex feleségem – Hensley– felmenői közt kellene keresni a választ. Mind a kettőnknek és Violetnek is egyenes a haja, szóval Ruby határozottan egy ősünktől örökölte a vad loknijait, de átkozottul illenek hozzá.

– Mi a helyzet? – kérdezem, és a vécéhez sétálok.

Felegyenesedik, rám vigyorog, és a vécé felé bök az ujjával.

– Nézd… Egy pók.

Óvatosan teszek egy lépést, és előre hajolok, majd grimaszolva a vécébe nézek.

Te szent szar… A pók akkora, mint egy T-Rex, és mind a nyolc lábát kinyújtva úszkál, de pontosan úgy néz ki, mint aki bármelyik pillanatban készen áll arra, hogy az arcomra vesse magát. Borzongás fut végig a gerincemen, és a lehúzóért nyúlok.

Két dolog történik egyszerre, amitől legalább három évet vesztek a várható élettartamomból.

A póknak valahogy sikerül átevickélnie a felszínen, Ruby pedig felsikít.

– Ne! Ne öld meg, apa!

A férfiúi becsületemen – mint férfi, mint apa, mint egy majdnem két méter magas profi hoki játékos, akit Téglának neveznek, mert olyan nagy és kemény vagyok, mint egy téglafal – csorba esik, amikor legalább két lépésnyit ugrok hátra a szörny által bevett vécétől és a félelmetesen sikító manótól, majd beverem a mosdó sarkába a csípőm.

– Picsába – bődülök el, Ruby a szemét forgatja.

– Ó, apa… Az egy csúnya szó.

Semmi picsába.

Rámosolygok, miközben megdörgölöm a csípőm. Ennek nyoma lesz.

– Sajnálom, Rubes. Bele fogok tenni egy dollárt a káromkodós üvegbe.

Biccentve fogadja a bocsánat kérésem, és aggódó arccal a vécé felé fordul.

– Meg kell mentened – könyörög.

Nos, ez nem fog megtörténni. Sem most. Sem soha.

– Persze, kicsim – mondom, miközben megfogom a vállánál fogva, és a fürdő ajtaja felé fordítom. Esküszöm, a pók közben engem néz a millió piros szemével. – Menj le, és edd meg a reggelid. Violet már megcsinálta. Én megmentem a pókot.

– Oké – mondja, közben elindul, de utasításokkal lát el. – A bejárati ajtónál engedd el, és később viszek neki enni.

– Jól hangzik– biztosítom, miközben eltűnik a szemem elől. Amikor meghallom, hogy leért, a vécé felé fordulok, és egy gyors öblítést tervezek, hogy megszabaduljak ettől a borzalomtól.

Amikor belenézek a csészébe, a kibaszott pók nincs ott.

Alaposan körülnézek, de az átkozott eltűnt. A pókok a frászt hozzák rám. Fogalmam sincs miért, de miközben a lányaimért a legnagyobb, legundorított szörnnyel is felvenném a harcot, jelen pillanatban legszívesebben csak lehúznám a vécét, hogy megszabaduljak tőle.

Azonnal kimenekülök a fürdőszobából, az ajtógomb után nyúlok, és gyorsan becsukom. A szívem ezerrel zakatol arra a gondolatra, hogy az a szőrös szörnyeteg szabadon mászkál a házamban.

Ez egy újabb dolog a mai nap teendői listáján.

Fel kell öltöztetni a lányokat, és elkészíteni őket az iskolába.

Iskolába kell vinni őket.

Fel kell takarítani a kiömlött öblítőt.

Be kell fejezni a mosást.

Fel kell szerelkeznem egy hajsprayvel és egy öngyújtóval, aztán meg kell semmisítenem azt a hatalmas pókot a fürdőszobában.

El kell mennem a tisztítóba.

Edzés.

Gyakorolni kell a csapattal.

Fel kell vennem a lányokat Kate és Zack házából.

Vacsora.

Fürdés.

Esti mese és ölelkezés.

Fekvés, mert teljesen ki vagyok merülve.

Egyszerű, mint az egyszeregy, és holnap ugyanez kezdődik elölről, de akkor is mosolyogni fogok. Egyedülálló szülőnek lenni nem is olyan ijesztő, mint gondoltam, és végre úgy néz ki, hogy ráéreztem.

Egyedülálló apaként megtaláltam a helyem, és nem csak ott, mert ahogy a dolgok jelenleg állnak karrierem egyik legjobb hokicsapatában játszom, ami a CarolinaColdFury. Ez ugyanaz a csapat, amit cserben hagytam a múlt szezonban, aminek köszönhetően kiestünk a Kupából.

Mindjárt december, és két hónapja kezdődött a szezon. Huszonhárom meccset játszottunk. Tizenhatot megnyertünk. A kapott gólátlagom 1.92, és a védéseim százalékaránya93,6. A legjobb gól statisztikám van a ligában, és kibaszottul formában vagyok. Ha így folytatom, akkor újabb esélyem van a Vezina kupára. A legfontosabb, hogy ha kitart az állóképességem, akkor komoly esélyünk lehet a bajnokságban, ami enyhíteni fog a bűntudatomon. A másik legfontosabb, hogy az arcába ordíthassam azoknak a kételkedő, károgó seggfejeknek, akik azt mondták, hogy túl öreg vagyok a játékhoz, hogy tévedtek!

Nemrégen töltöttem be a harminckettőt, az isten szerelmére. Ahogy játszom, még van bennem pár év.

A telefonom röviden pittyen, és kiveszem a zsebemből. Nem tehetek róla, de amikor meglátom, hogy Hensleytől jött email, undorodva húzom el a szám. A legtöbb ember egyetértene: a férfi érezhet undort a felesége iránt, aki mással bújt ágyba. Főleg, amikor az a másik férfi a csapattársa.

De nem ez az oka, hogy grimaszolok és ráncolom az orrom. Nem, ezen már túltettem magam, és ezt onnan tudom, hogy már nem is gondolok rá. A válás kimondását várom, ami bármelyik nap megérkezhet. A tárgyalás múlt hónapban volt Bostonban, és az ügyvédem arról biztosított, hogy simán fog menni, főleg, mert Hensley és én meg tudtunk egyezni a vagyon elosztást illetően, és abban, hogy a lányok hozzám kerülnek.

Nem…egy csepp keserűség sincs bennem, amiért elvesztettem a feleségem, és amiért elárulta a házasságunk. Vége van, és én készen állok, hogy tovább lépjek.

Hensley viselkedése a lányokkal szemben azonban felháborító. Azokat a drága szürke szemű kis angyalkákat szinte kidobta, és csak úgy otthagyta az ajtóm előtt, hogy a fiúkájával utazgasson a hokiszezon ideje alatt.

Csak egy gyors pillantást vetek az emailjére, és a gyomrom azonnal összeugrik. Emlékeztet, hogy jövő héten a városban lesz, amikor a Boston Eagles– a korábbi csapatom – a ColdFuryval játszik Raleighben. Mivel Hensley még mindig a korábbi Eagle csapattársammal, PatricSutterrel dug és vele is él, be fog ugrani. Természetesen szeretne egy kis időt eltölteni Violettel és Rubyval.

Megnyomom a választ gombot, de még mielőtt begépelném a szerintem eléggé semleges válaszom – mert őszinte leszek, nem fogom a lányoktól eltiltani – a telefonom csörögni kezd, és Zack képe ugrik fel a képernyőn.

Zack Grantham.

A csapattársam. A legjobb barátom.

Kate Francis pasija, aki a lányaim részmunkaidős dadája és az angyal, aki segített megtalálni a helyem, amikor a legnagyobb szükségem volt rá.

– Mi a helyzet? – mondom, és nekidőlök a folyosó falának. A szemem le sem veszem a fürdőszobaajtó alatti résről, mert meg akarok győződni róla, hogy az a pók nem szökik ki. A lábaim készenlétben vannak, hogy akármelyik pillanatban kilapítsam azt az átkozottat.

– Haver…azonnal kapcsold be a tévét, harminchármas csatorna– hadarja.

Nem kérdőjelezem meg Zack hangjában a sürgetést, gyorsan Violet és Ruby szobájába megyek, és felkapom a távirányítót. Gyorsan kapcsolgatok a csatornák közt, közben leülök Violet lila virággal és fehér csipkével díszített ágyára, amíg meg nem találom a sport csatornát.

– …miközben mindez csak spekuláció, nagyon úgy néz ki, hogy a kerekek mozgásba lendültek, és Liga kilencvennyolc éves fennállása óta először női ügyvezető igazgatót alkalmaznak. A ColdFury mindössze megerősítette Brian Brannon távozását, mint a csapat ügyvezetője, de továbbra is vezérigazgatója és tulajdonosa lesz a szervezetnek. Hivatalos közlemény a mai nap folyamán várható.

A férfi riporter a társához fordul, egy gyönyörű, szőkéhez, aki inkább néz ki szépségkirálynőnek, mint sportriporternek, és azt mondja:

– Jessica… történelmi jelentőségű hírek Raleighből, Észak-Karolinából.

A szőke komolyan bólint és a kamera felé fordul.

– Történelmi és vitatott. Ha ez a hír igaz, Grayson Brannon, a Brannon vagyon várományosa lesz az első női ügyvezető igazgatója egy profi hokicsapatnak. Biztos vagyok benne, hogy sokan fogják kétségbe vonni a képességeit, szóval érdekes lesz nyomon követni, mi lesz ebből.

A férfi riporter bölcsen bólint, és lepillant a tabletjére, ami előtte van az asztalon.

– A Twitter szinte felrobban a kommentektől.

A riporter bal oldalán egy ablak jelenik meg, amin a tweetek egy része látható.

– Itt is egy komment @FuryFan4Lifetól…Mi a fenét képzelt a @Carolina_Cold_Fury? Női ügyvezető? Nevetséges.

A szőke az állát a kezébe támasztja, miközben a társát nézi, aki tweeteket olvas fel, az arca érdeklődő.

– Gray Brannon nagyon is alkalmas. Adjatok neki esélyt– olvassa. – Ezt @carolina_girl_87 írta.

– Nagyon sokaknak van véleménye – mondja a szőke, a kamera rá közelít. – Senki se felejtse, Gray Brannon talán fiatal, de megvan a tapasztalata…

Megnyomom az elnémító gombot, nem akarom hallani, mit mondanak Gray Brannonról. Éppen eleget tudok róla.

– Szerinted igaz? – kérdezem Zacket, miközben kihangosítom a telefonom.

– Fogalmam sincs. Csak néztem a tévét, és megszakították emiatt a hír miatt.

Ha mindez nem lenne elég, a telefonom pittyen, és megjelenik az üzenet. A ColdFurytól jött, és egyszerűen csak annyi: 5 órakor csapat találkozó.

– Megkaptad az üzenetet? – kérdezi Zack.

– Aha, és bármelyik végtagom feltenném, hogy a hír igaz.

Zack halkan füttyent egyet.

– Tökös lépés Brannontól.

Igen, az.

Megtette a lányát a csapat ügyvezető igazgatójának. Kibaszottul tökös, és úgy gondolom, lesz még ebből baj.

Nem velem. Személy szerint úgy gondolom, hogy Gray Brannon képes rá. Ő az egyedüli, akinek köszönhetően a ColdFury átvett, és éppen emiatt kapja meg a támogatásom.

 

2. fejezet

 

 

Gray

 

Fordította: Katie

 

– Meg sem kell kérdeznem, hogy készen állsz-e – mondja nekem apa, miközben a lifttel az aréna alagsorába tartunk.

Lazán a falnak dőlök, a szemem kritikusan vizslatja a bronz ajtón tükröződő képemet, és teljesen elégedett a kinézetemmel. Fekete szoknyát viselek, amin ugyanolyan színű csipkeréteg van, és körülbelül nyolc centivel ér a térdem alá. Testhez álló, de az alja kicsit bővül és van egy kis slicc hátul. Fekete necc harisnyát és hegyes orrú magassarkút választottam hozzá. A krémszínű blúz fodrai kilátszanak a fekete kardigán alól, ami tökéletesen illik rám, és nem hagy kétséget a melleim formája felől.

Semmi kétség, egy nő fog az oroszlán barlangjába besétálni.

A sminkem tökéletes, és kihangsúlyozza a fehér bőröm és tűzvörös, vállig érő hajam. Pontosan olyan, ahogy szeretem – tökéletes hullámok azután is, hogy előre hajolva az ujjaimmal alaposan beletúrtam. Miután hátra csaptam, a vad hullámok és fürtök egy szélfútta, de stílusos frizurát adtak.

A mai kinézetem előre meg volt tervezve. Nőies – egy cseppnyi viktoriánus beütéssel, elhunyt anyám brossának köszönhetően. Ugyanakkor udvariasan szexi a necc harisnyának és a tíz centi magas sarkaknak hála. Sugárzik rólam az egyéniség, mert egy konzervatív öltözetet kicsit megbolondítottam, ez pedig pontosan tükrözi azt, hogy másképp gondolkozom.

Ez az oka annak, hogy én vagyok a CarolinaColdFuryügyvezető igazgatója.

A kezeimmel a szoknyám zsebében az apámra vigyorgok.

– Nem kell, készen állok.

– Ez az én lányom – mondja Brian Brannon, a második generációs ír, őszinte szeretettel és büszkeséggel a zöld szemeiben.

A szavai rövidek és pontosak. Csak négy szó, de a hangsúly és az érzelmek a szemeiben azok, amik megmutatják nekem, hogy mennyire is szeret engem.

– Akarsz egy tanácsot? – kérdezi óvatosan, miközben a lift megáll és kinyílnak az ajtók.

– Persze – mondom, és kihúzom a kezeim a zsebemből. A cipősarkaim apám Ferragamo cipős léptei ütemére koppannak a járólapokon.

– Légy önmagad – mondja, miközben egymás mellett besétálunk a csapat konferenciatermébe. Stadion stílusú szoba, ahol a csapat össze szokott jönni, hogy megnézzenek egy meccset, de időnként a csapatot érintő információkat is itt szokták velük megosztani.

– Legyek önmagam? – kérdezem szkeptikusan. – Ez minden, amit a hatalmas Brian Brannon tud nekem mondani?

– Igen… Légy önmagad. Ne akarj az elvárásaiknak megfelelni. Nem azért adtam neked ezt a pozíciót, hogy ugyanazt csináld, mint én. Azt akarom, hogy jobb legyél, mint én, és az is leszel, mert az vagy, aki, nem az, akit ők akarnak, hogy legyél.

Belekarolok apámba, és még így ötvennyolc évesen is érzem az erejét. Elmosolyodom, miközben felé hajolok, és megszorítom a karját.

– Hihetetlen, hogy nem lett belőlem egy nárcisztikus, önimádó seggfej a mindennapos megbecsülésed hatására.

Apa felkuncog.

– Mintha a tökéletest leszámítva más is lehettél volna.

Jobbra fordulunk, és azonnal meglátjuk a konferenciaterem ajtaját. Annak ellenére, hogy mennyire fontos ez a pillanat, semmi nem látszik rajtam, csak a gyomrom remeg kicsit.

Fontos nekem.

Fontos a ligának.

Ennek a csapatnak.

Harmincegy évesen készen állok, hogy a liga legfiatalabb ügyvezető igazgatója legyek. Nőként még senki nem kapott ilyen pozíciót, és nem is adták könnyen, csak mert Brian Brannon lánya vagyok. Annak ellenére, hogy úgy gondolom, az apám mondhatni egy szinten áll Istennel, sokan vannak, akik úgy gondolják, teljesen elment az esze, amikor engem javasolt igazgatónak.

Sokan azt fogják gondolni, előnyt juttatott egy családtagnak.

Néhányan pedig azt, hogy már nem érdekli ez a csapat.

Talán lesznek olyanok, akik szerint lusta, és nem akarja a fejfájást, ami elnökként és tulajdonosként, vagy éppen ügyvezető igazgatóként egy profi sportcsapattal jár.

Mindannyian tévednek, és nagyon remélem, hogy hisznek benne. Ha nem, basszák meg. El kell végeznem a munkát és szkeptikus, soviniszta, károgó és teljesen rosszul gondolkodó seggfejek nem fognak megállítani a cél eléréséhez vezető úton.

Ami a bajnokság.

Belépünk, én pedig követem az apám a pódiumra. Rámosolygok, és biccentekPretore edző felé, aki az első sor szélén ül. Azt hiszem, őt sikerült megnyernem, de addig ebben nem lehetek biztos, amíg a kezem be nem koszolom.

Az apám soha nem volt híres a pompáról és a cukor bevonatról vagy a hosszú bevezetőkről. Most is egyenesen a közepébe vág.

– Biztos vagyok benne, hogy mindannyian láttátok a híreket, és gyűlölöm, hogy még azelőtt kiszivárgott a hír, hogy beszéltem volna veletek. A mai nappal hivatalosan is lemondtam a ColdFuryügyvezető igazgatói pozíciójáról.

Senki meg nem szólal. Egy hangot sem lehet hallani. Ez azt mondja nekem, hogy mindenki hallotta már a hírt.

– A helyemet a lányom, Gray Brannon veszi át.

És itt is van… Az a fajta susogó hang, amikor az ember ide-oda fészkelődik a székében. Az apám röviden ismerteti a képességeim.

Tizenkilenc évesen diplomáztam a Princetonon.

Huszonegy évesen megszereztem az MBA-m.

Huszonnégy évesen PhD-t szereztem a Berkeley-n statisztikából.

IQ szintem 142.

Oké, apa. Ez egy kicsit túl sok. Lépj tovább.

Miközben fél füllel apámat hallgatom, aki a két olimpiai medálomról – egy ezüst, egy arany – beszél büszkén, amit az Egyesült Államok női hokicsapata tagjaként szereztem, a szememmel a termet pásztázom. Az első két sort az edzőcsapat tagjai töltik meg. A játékosok klikkesedve ülnek, annak megfelelően, hogy milyen pozícióban játszanak. Ez nem tervezett, egyszerűen csak szorosabb köztük a kapocs és a bajtársiasság. Mintha lenne egy hatodik érzékük, úgy érik el a másikat a jégen.

A szemem átsiklik Ryker Evanson, a csapat kapusán, aztán visszaugrik rá. Nem az apámat nézi, hanem engem és úgy érzem, mintha azok az ezüstös szürke szemek beszippantanának. Minden alkalommal ez történik, amikor ránézek, akár személyesen találkozunk, akár interjút ad, ami ismét csak igazolja, hogy nagyon is nő vagyok.

A szája elismerően kunkorodik, és a szemeiből süt azelismerés. Jóváhagyása jeleként biccent, aztán az apámra emeli a tekintetét, aki a sikereimet ecseteli az új játékosokat illetően. Az utóbbi két évben én voltam a rangidős felderítő, és szereztem pár remek játékost a csapatnak.

Egy kicsit még nézem és értékelem Ryker hihetetlen jóképűségét. Téglafalnak becézik a ligában, mert olyan nagy. Talán túlságosan is nagy kapusnak, de ő a legfürgébb kapus, akit valaha láttam. Ismét csak nőként jegyezném meg, hogy az arca olyan, mint egy GQ címlapmodellé. Ha jól emlékszem, kétszer rajta is volt. Sötét haj, folyékony ezüst szemek és szakáll, ami nem néz ki többnek, mint egy háromnapos borosta és soha nem rövidebb vagy hosszabb, még a rájátszások alatt is. Biztos vagyok benne, ha egyszer visszavonul és van kedve hozzá, új karriert futhat be modellként.

Jelenleg azonban sokkal jobban érdekelnek Ryker Evans atlétikai képességei, mint az arca, és úgy gondolom, hogy ő az egyik legjobb szerzeményem, mint felderítő. Még azután is, hogy a rájátszásbeli reményeink egy pillanat alatt omlottak össze, mert Ryker első meccsén a ColdFury színeiben nem tudta kivédeni a büntetőt, emiatt pedig nagy veszteséget könyveltünk el. Még mindig úgy gondolom, hogy fantasztikus vétel volt, még akkor is, amikor Bill Bowman, a pénzügyi igazgató a szememre vetette, hogy mennyibe került nekünk.

Még mindig jó szívvel emlékszem arra a napra. Billnek teljesen vörös volt a feje, miközben nekem támadt, az apám hátra dőlt a székében, és hagyta, hogy én rendezzem le. Az apám soha nem vívta meg helyettem a harcaimat, és nagyon szeretem ezért. Azt jelenti, hogy tisztel.

Totálisan igazságtalan volt a vereséget Ryker nyakába varrni. A helyzet az, hogy a csapat – az egész, beleértve a megszokott kapusunkat, Max Fourniert is – elcseszte a három meccses előnyünket az Atlanta elleni rájátszásban. Max egy számára a szezon végét jelentő sérülést szenvedett, Ryker pedig éppen csak felállt a kispadról, hogy a liga legjobb játékosa ellen védje ki a büntetőt.

Amikor pedig kihagyta, ő lett a ColdFury páriája.

Legalábbis egy ideig.

Ezt ugyan nehéz elhinni, amikor a védési arányod 93,6 százalékos.

Igen, a fiam pedig visszatért. Ő lett a csapat vezetője – a férfi, akire a fiatalabbak felnéznek. Halálos a jégen, és azt hiszem, semmi nem állítja meg ebben a szezonban. Látom a szemeiben, ahogy kihúzza a mellkasát, ahogy a vállai feszülnek. Ryker Evans, a Kibaszott Téglafal fogja ezt a csapatot – az én csapatomat– a rájátszásig eljuttatni. Bizonyítania kell, nekem pedig nincs ezzel semmi bajom… A lényeg, hogy valami hajtsa előre.

– … ami azt jelenti, hogy az egyedüli, akinek bizonyítani kell nektek, az Gray. Nem azt kérem, hogy adjatok neki egy esélyt, mert tudom, hogy ezt ő sem kérné. Mindössze annyit kérek, hogy figyeljetek, és az érdemei alapján bíráljátok.

Az apám ellép a pódium mellől, majd rám kacsint. Meglendíti a karját, ezzel jelezve, hogy enyém a pálya. Pontosan tudom, hogy nem fognak tárt karokkal fogadni. Nem várok el tapsot, füttyögést vagy hogy képletesen a hokiütőket a földhöz csapkodják. Azzal a gyors bólintással Ryker Evanstól sokkal többet kaptam, mint amit szerettem volna.

És ez teljesen jó nekem.

Így sokkal könnyebb lesz a számomra bebetonozni magam a történelembe.

– Nem vagyok jó inspiráló beszédekben. Nem is a dolgom, ezt majd Pretore edző megteszi. A munkám az, hogy minden egyes eszközt garantáljak, ami hozzásegít titeket ahhoz, hogy megnyerjük a bajnokságot. Nem nagyképűségből mondom ezt, hiszem, hogy képesek vagyunk megnyerni a bajnokságot az idei évben. Magabiztosan mondom ezt, mert én hoztam ide elég sokatokat. Egyikőtöknek sem kell a szoknyám alá lesni, hogy tudja, nincs a lábam között két szőrös golyó. Azért vagyok itt, hogy világos legyen, csak mert szoknyát viselek, ne becsüljetek alá. Vezessetek győzelemre, én pedig gondoskodom róla, hogy a hokidinasztia tagjai legyetek.

A szoba hátuljából kuncogás hallatszik, és látom, hogy Claude Amedee lehajtja a fejét, hogy ne látszódjon a vigyora. Egyértelmű, hogy abból, amit mondtam suttogva viccet csinált, mert a srácok, akik körülötte ülnek próbálnak ártatlan arcot vágni, kamu mosollyal az arcukon. Tudomást sem veszek róluk. Erre fel voltam készülve.

– Három meccset játszunk a héten hazai pályán, szóval mindannyiótokkal le fogok ülni egyenként. Ennek két oka van. Először is, szeretnék lehetőséget adni mindenkinek, hogy elmondhassa az aggodalmait. Teljesen őszintén, következmények nélkül. Másodszor, minden egyes gólt kielemzünk, és meg fogom mondani, hogy mi kell ahhoz, hogy megtarthassátok a helyeteket a csapatban. Gyűlölöm, ha valaki késik, szóval érkezzetek időben.

Még több kuncogás hallatszik a terem hátuljából, miközben megfordulok, és belenézek apám meleg szemeibe. Tudom, hogy majd belehal, hogy egy pillantással elhallgathassa a rendbontókat, de soha nem lenne velem szemben ilyen tiszteletlen.

Hiába minden diplomám, IQ pontom és az olimpiai érmek, szart se jelentek ezeknek a srácoknak. Eredményeket akarnak látni, és az a szándékom, hogy megmutassam nekik, mit tudok.