9.-10. Fejezet

 

9. fejezet

 

 

Ryker

 

Fordította: Red Ruby

 

– Edd meg a pirítósod, Rubes– mondom, miközben kissé megdöntöm a csuklómat, hogy az újság felső felét leengedjem, és rákukkantsak. Azonnal elejti az iPadjét– mert igen, majdnem ötévesen már van iPadje, mert nyomást éreztem, hogy vegyek neki egyet, hiszen a többi ötévesnek is van.

A tekintetem átsiklik Violetre, aki elgondolkodva rágcsál egy darab banánt, és kinéz az ablakon. Ha megkérdezném tőle, hogy most mire gondol, normális esetben belekezdene egy epikus történetbe, amit a fejében forgat, de tudom, hogy az anyjára gondol. Hensley-nek hamarosan itt kellene lennie, hogy a lányokkal töltse a napot.

Visszahajtom az újságot, és tovább olvasom a cikket a tegnap esti, Boston Eagles elleni meccsről. Nem tudom megállni, hogy ne mosolyogjak elégedetten, amikor újra elolvasom ugyanazt a bekezdést. Már harmadszorra szívom magamba.

 

A veterán kapus, Ryker Evans ismét megállíthatatlan volt, újabb kapott gól nélküli győzelmet biztosítva a ColdFury számára. Még a liga gól- és pontlistavezetője, PatricSutter sem tudta áttörni az áthatolhatatlan Téglafalat. Sutterrekordmennyiségű, kilenc lövést indított Evans ellen, aki mindegyiket könnyedén megállította, beleértve egy olyan lövést is, amelyben a liga legjobb játékosa állt szemben a valaha volt egyik legjobb kapussal.

 

Ember, imádom ezt a sportriportert. Küldhetnék neki egy gyümölcskosarat vagy valamit.

Fogalmam sincs, hogy Hensley magával hozza-e Patricet erre a látogatásra, de nehéz lesz nem kárörvendeni a meccs miatt. De megpróbálok kitartani.

Úgy döntök, hogy túllépek ezen az egy bekezdésen, és elolvasom a cikk többi részét. A végén van egy apró említés arról, hogy Max Fournier-t, a ColdFury tavalyi kezdő kapusát nemrég engedték fel a sérült tartaléklistáról, és a jövő héten már a csapattal edz. Persze már elkezdődtek a találgatások, hogy vajon vált-e engem a kezdő kapusként, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem aggódom egy kicsit emiatt. Csak eddig nem gondoltam rá, ehelyett inkább magamra és a csapat győzelmeinek megszerzésére koncentráltam.

De előbb-utóbb úgyis eldől. Az edzői stábnak döntést kell majd hoznia, és a legtöbb, amit tehetek, hogy továbbra is keményen játszom, hogy biztosítsam a helyemet. Ez az utolsó év a szerződésemben, és ha nem lesz végig kiemelkedő szezonom, akkor nem fogják meghosszabbítani, nem számít, mit mond Gray statisztikai modellje.

Ha már Grayről beszélünk, összehajtom a papíromat, félreteszem, és vetek egy pillantást a telefonomra. Küldtem neki egy sms-t ma reggel, hogy megkérdezzem, van-e kedve meginni még egy csésze kávét. Nem leszsemmi jobb dolgom azután, hogyHensley ma elviszi a lányokat.

Oké, nos... valójában lenne jobb dolgom. Egy csomó szarságot kellene elintéznem. Még több mosás – ami két kislány mellett sosem ér véget –, egy kirándulás a művészeti boltba, mert Violetnek diorámát vagy valami ilyesmit kell készítenie a hétvégén a suliba, bevásárlás, és le kell vágatnom a hajam. Mindezt ma kell megtennem, mert holnap késő délután repülök New Yorkba, ahol hétfő este meccset játszunk a Vipers ellen.

Egyáltalán nincs értelme időt pazarolnom a Grayjel való kávézásra, bár most, hogy a pazarlás és a Gray szavakat egy mondatban mondom, semmi értelme nincs számomra. Valamiért a vele töltött idő számomra nem pazarlás. Ez nagyon furcsa, mert ő és én úgy döntöttünk, hogy csak barátok leszünk, és én nem barátkozom nőkkel. Nem mintha ellenezném, de még sosem volt rá lehetőségem. Mindig is az a típus voltam, aki férfiakkal barátkozik, nem pedig egy nővel kávézik.

De ki a faszt akarok átverni? Azt akarom, hogy ez több legyen, mint barátság, így abban a reményben teszem ezt, hogy valami kialakulhat vele. És hajlandó vagyok várni. Nem sietek, mert még a frissen nyomtatott válási határozat sincs a kezemben. Tudom, hogy bármelyik nap megjöhet, de nem sietek beleugrani egy újabb kapcsolatba.

Hogy sietek-e bejutni Gray bugyijába?

Teljes-kibaszott-mértékben, baszódjon meg a válóperes végzés.

De nem is vicceltem vele a minap, amikor beszélgettünk. Nem csak egy kaland lenne. Egy olyan nő, mint Gray Brannon– gyönyörű, zseniális,lenyűgöző, vicces, és valljuk be – láttam jógázni – nagyon hajlékony is. Igen... ő nem egy kaland lenne, de én nagyon, nagyon bele akarok jutni abba a bugyiba, amit valamiért már el is képzeltem, hogy fehér, szűzies csipke lesz.

Tudom, hogy nem szűz. Legalábbis erősen kétlem, hogy az lenne, de szeretném azt képzelni, hogy ami történne kettőnk között... amit tennék vele... nos, mondjuk úgy, hogy a fantáziámban ő van, fehér csipkében.

Csalódottan dörzsölöm meg az arcomat. Csalódottan, amiért látom, hogy nem írt vissza, mert nagyon szeretek vele időt tölteni, csalódottan, amiért kanos vagyok a főnökömtől, és csalódottan, amiért nemsokára találkoznom kell Hensley-vel, és megpróbálnom úgy tenni a lányok előtt, mintha élvezném az anyjuk társaságát. Megfogadtam magamnak, amikor Hensley és én először szétváltunk, hogy soha nem hagyom, hogy tanúi legyenek a valódi érzéseimnek. Ez eleinte dühöt és árulást jelentett, olyannyira, hogy nehezen tudtam Hensley-re nézni anélkül, hogy ne íródott volna az undor az egész arcomra. Most már inkább bosszúság. Mint lecsapni egy zavaró szúnyogot, ami a véredet akarja szívni.

Visszatettem a telefonomat az asztalra, és kizártam Gray Brannont a fejemből. Legalábbis átmenetileg, mert még mindig felvidít az a tény, hogy tegnap késő délután, mielőtt az arénába értem a meccsre, írt nekem egy sms-t. Az üzenete egyszerű volt, de sokat elárult.

Hiányoztál ma a jógán. Sok szerencsét ma este. Hiszek benne– nem az analitikában –, hogy Sutter nem fog ma este egyet becsempészni melletted.

Három mondat, amelyek mindegyike meggyőzött arról, hogy Gray nagyon komolyan gondolkozik a csókunkon. Fontolóra veszi a lehetőségét, valami többnek. Ezt onnan tudom, hogy A) azt mondta, hogy hiányoztam neki, B) sok szerencsét kívánt nekem, és aügyvezető igazgatók nem írnak sms-t a játékosaiknak, hogy szerencsét kívánjanak nekik, és C) nem támaszkodik az analitikájának kényelmére, amivel támogatja az önbizalmamat. Hisz bennem.

Ez itt...

Ez azt jelenti, hogy semmilyen értelemben sem vagyok kész feladni az üldözését, nem számít, mekkora hülyeség is legyen az.

Hátratolom magam a konyhaasztaltól, és felveszem a tányéromat– a tojást, a szalonnát és néhány szeletelt gyümölcsöt már régen elfogyasztottam –, miközben Violet és Rubyfinnyásan szedegetik a sajátjukat.

– Kérsz még tejet, Vi?– kérdezem az idősebb lányomat, az üres poharát szemlélve.

– Nem, köszönöm – mondja, és még egy falat banánt eszik.

– Idd meg a tejedet, Ruby– teszem hozzá, miközben elsétálok az asztaltól. Nem vesz rólam tudomást, és szalonnát rágcsál. Utálja a tejet, és inkább a vizet választaná. Amikor a lányok először költöztek hozzám, nem tudtam, hogy ez rossz dolog-e vagy sem. Tudtam, hogy a gyerekeknek szükségük van tejre, nem? Kalcium, meg minden szarság. De a másik oldalról viszont örültem, hogy Ruby szereti a vizet. Kerülte a cukros gyümölcsleveket és az üdítőket, tízből tízszer inkább egy kis alap H₂O-t részesített előnyben.

Igazából először felhívtam a gyerekorvost, és miután hagytam egy üzenetet, rájöttem, hogy ez egy kibaszottul hülye kérdés egy orvosnak. Aztán felhívtam Kate-et, aki megnyugtatott, hogy nem baj, ha Ruby nem szereti a tejet. Vannak gyerekek, akik nem szeretik, és nekem csak más módon kellett kalciumot juttatnom a szervezetébe. Bár ez nem akadályozott meg abban, hogy megpróbáljam.

Megszólal a csengő, és a vállam azonnal megfeszül, mert tudom, hogy Hensley áll az ajtó túloldalán. Mindkét lány felkiált: – Itt van a mami!– és kirepülnek a székükből, át a nappalin a bejárati ajtóhoz. Forgatom a fejem, lazítva a kétoldalt összeszorult izmokat az egész nyakamon és a vállamon. Most jól jönne egy jógaóra. Nemcsak azért, hogy elkerüljem az exemet, hanem azért is, hogy lássam Grayt.

Basszus, bárcsak visszaírna nekem.

Besétálok a nappaliba, mosolyt erőltetek magamra a lányok kedvéért, nem pedig Hensley kedvéért, és figyelem, ahogy Violet kilendíti az ajtót. Ott áll ő, teljes gyönyörűségében. Hensley egyike azoknak a nőknek, akik után mindig megfordulnak a férfiak. Magas, de gömbölyded, hosszú, hullámos szőketermészetes hajjal, hatalmas cicikkel, lapos hassal és kilométer hosszú lábakkal. De az arca az, ami először megfogott, amikor megláttam egy Los Angeles-i bárban, amikor a Demonsban játszottam. Magas arccsontok, keskeny orr, tökéletesen szimmetrikus ajkak, és egy fogszabályozó álma a káprázatos, egyenes fogakkal. Modellnek való volt. Szó szerint... ezt csinálta. Modell volt, és a hírnevét azzal vívta ki, hogy bekerült a SportsElite éves fürdőruhás számába. Talán egy kicsit megtetszett a napsütötte kaliforniai lány, aki úgy tudott bikiniben szerepelni, mint senki más, és hat hónapon belül összeházasodtunk.

Olyan kurva régen volt, és bárcsak pontosan tudnám, hol romlott el az egész. És elég férfi vagyok ahhoz, hogy beismerjem. Valamikor már jóval azelőtt elromlott, hogy Sutter megdugta volna.

Hensley leguggol, és mindkét lányt a karjába kapja, megfordul, hogy arcát először Ruby nyakába temesse, majd Violethez fordul. Megkönnyebbülten látom, hogy egyedül van, és ezt a javára írom. Tudom, hogy szeret Sutter csípőjéhez tapadva lenni, de ez azt mutatja, hogy valóban szeretne egy kis minőségi időt tölteni a lányaival.

Végül elengedi őket, megfogja mindkettőjük kezét, és belép. Rám néz, és őszintén rám mosolyog.– Helló, Ryker.

– Hensley– köszöntöm, és örülök, hogy a hangom nem bosszúsan, hanem félig-meddig barátságosan hangzik. Nem akarom, hogy Ruby és Violetvalaha azt higgye, hogy nem fogadom szívesen az anyjukat az otthonukban.

Ruby azonnal csicseregni kezd, mint egy mókus, ahogy bevezeti Hensley-t a nappaliba. – Annyira örülök, hogy itt vagy, anyu. Van egy nagy hintánk a hátsó kertben, Violet és én pedig osztozunk egy szobán az emeleten, és sokat játszunk Benéknél. Apa minden nap elvisz minket az iskolába, amikor itt van, és Kylie Frankle bátyja levágta a haját, amíg ő szundikált, és a szülei nagyon mérgesek voltak, ezért nem játszhat az Xbox-szal, és....

Violet csak áll, és türelmes mosollyal hallgatja a húgát, a kezét ide-oda lóbálva az anyja markában. HensleyRubyt hallgatja, és egy gyors pillantást villant felém egy szórakozott vigyorral. Hányszor kapott már el mindkettőnket a Rizsázó Ruby szökőár? Viszonzom a mosolyt, mert bassza meg... Rubycuki, ahogy mindent elmesél, amikor ilyen izgatott.

– Miért nem vezetitek körbe anyátokata házban,lányok, amíg én kitakarítom a konyhát a reggeli után? – javaslom, és ennyi elég is, hogy a lányok elkezdjék felrángatni őt az emeletre. Van egy olyan érzésem, hogy a játszószobában ragadnak, mert az egyetlen dolog, amit soha nem fogok elvitatni Hensley-től, az az, hogy amikor jelen volt, átkozottul jó anya volt. Órákig tudott játszani a lányokkal, és szórakoztatni őket.

Elindulok a konyhába, az asztalnál először megnézem az üzeneteimet – semmi sincs –, majd felkapom a lányok edényeit. Öt percnél nem tart tovább, amíg megtöltöm a mosogatógépet, és letörlöm a pultokat és az asztalt. Elindítom a mosást, ezúttal ráveszem magam, és csak háromnegyedig töltöm meg a tartályt, és beletörődöm abba, hogy két adag sötétet kell majd mosnom.

Éppen, amikor a mosókonyhából a konyhába megyek, megjelennek a lányok Hensley-vel a hátuk mögött.

– Szép az új házatok – mondja, és megpróbál csevegni, de szerintem szerencsétlenül elbukik. Nem érdekel, hogy tetszik-e neki a ház vagy sem. Csak annyit akarok, hogy a lányaival töltse az idejét, és remélhetőleg bepótolja az elmúlt hónapokban elvesztegetett időt.

Biccentek neki köszönetképp. – A lányok imádják, különösen a hatalmas faházat és a játszóteret, ami a hátsó kertben volt, amikor beköltöztünk.

Lenézek Rubyra, aki mindig kint akar játszani: – Valójában... miért nem viszed ki anyut, és mutatod meg neki?

– Igen!– nyikorog Ruby izgatottan. Megragadja Hensley kezét, és elkezdi rángatni az ajtóhoz, amely a konyhából a hátsó teraszra vezet.

– Vegyétek fel a kabátotokat!– mondom, miközben belülről és nagyon önelégülten mosolygok magamban, hogy a gyerekeimet arra használtam, hogy átirányítsam és elkerüljem a Hensley-vel való beszélgetést.

– Felmegyek értük – mondja Violet, az én érett kis álmodozóm, aki részmunkaidős anyukaként viselkedik.

– És apu– mondja Ruby, mintha mindjárt kiugrana a bőréből. – Anyu azt mondta, hogy maradhat, és segíthet nekünk felállítani a karácsonyfát ma este.

Megdermedek... a kezem kinyújtva a hűtőszekrény ajtaja felé, ahogy egy üveg vízért indultam. Nem tudok mit kezdeni a pánikszerű arckifejezéssel, ahogy a tekintetem lassan... szinte fájdalmasan siklik át a legkisebb lányomra. Úgy bámul vissza rám, mintha soha többé nem kérne semmit, amíg él, ha ezt odaadom neki.

Bassza meg!

Valóban azt terveztük, hogy ma este feldíszítjük a karácsonyfát. December tizenharmadika van, és már régóta késésben vagyunk a felállításával. Megígértem a lányoknak, hogy egy nagyszerű estét fogunk eltölteni, forró csokoládét iszogatva, mályvacukrot sütve a kandallóban, és felakasztva a díszeket. A műfenyőt már elővettem a padlásról, és felállítottam a nappali sarkában.

Feltételeztem, hogy Hensley már régen el fog menni, mire ez az este eljön. Sőt, tisztán emlékszem az e-mailjére, amelyben azt írta, hogy „néhány órára” meg akarja látogatni a lányokat. Most reggel kilenc óra van, úgyhogy feltételeztem, hogy ebédre elmegy.

A tekintetem Hensley-re siklik, és ő reményteljes mosollyal néz rám. – A gépem csak holnap indul, úgyhogy gondoltam, segíthetek, és talán alhatok a lányoknál...

Itt vágom félbe, mielőtt még egy szót is szólhatna.

– Ruby... menj fel az emeletre, és hozd a kabátodat! – mondom gyorsan, kicsit hangosan, hogy elnyomjam Hensley szavait.

– De Violet hozza őket – mondja.

– Akkor hadd legyek világosabb – mondom neki egy kacsintással. – Menj fel az emeletre, mert négyszemközt kell beszélnem az anyukáddal. – Következik a szigorú, ne is próbálj vitatkozni velem pillantásom. Ez történelmileg bizonyítottan hatásos az esetek 97,2 százalékában.

Egy gyors – Oké! -val felel, és kirohan a nappaliba. Hallom, ahogy a lépcsőn felfelé dübörög a lába, és azt kiabálja: – Itt kell maradnunk, Vi, mert apa és anya egyedül akarnak lenni.

Összerezzenek, mert a lányok valószínűleg azt hiszik, hogy itt lent csókolózunk.

Amikor megfordulok, hogy Hensley-re nézzek, jókedvűen néz, mert tudom, hogy ő is pontosan ugyanerre gondol. – Ma este nem maradhatsz itt – mondom neki határozottan.

Az arca elkomorodik. – De azt hittem... mármint, hogy a lányok szobájában van...

– Nem – mondom neki anélkül, hogy a hangom bármennyit is változna. – Ez az én házam, és nem jó ötlet, hogy itt maradj. Indokolatlan elvárásokat támaszt a lányokkal szemben. Ma este segíthetsz a dekoráció felrakásában, de utána egy szállodában kell megszállnod.

Hensleycsüggedtnek tűnik, de nem hagyom, hogy ez megérintsen. A szívemet betonná keményítem, és ugyanannyire szégyenkezem is, mert tudom, hogy a lányok örülnének, ha Hensley velük maradna. De ez egy rossz húzás lenne minden szempontból. A lányoknak hozzá kell szokniuk, hogy az anyjuk csak részidőben van, és mindig is így lesz ennek a háztartásnak a keretein belül.

Különösen… az abszolút legfontosabb dolog, amit meg kell érteniük, hogy az anyjuk és én végeztünk.

 

10. fejezet

 

 

Gray

 

Fordította: Mandy

 

A csapat elkezd leszállingózni a buszról, ami visszahozta őket a hotelhoz a Vipers arénától. Figyelem, ahogy besétálnak az előcsarnokba, ahol várakozom, egyik a másik után, az orrukat lógatva.

Lógatniuk is kell, mert ez borzalmas meccs volt.

Majdnem éjfél van. Fáradt vagyok, éhes és ki vagyok akadva. Nem a vereség miatt, hanem valami teljesen más miatt, és várom, hogy végre leszálljon a buszról az egyetlen ember, akin kitölthetem a haragomat. Talán nem ő az, aki ezt érdemli, de valahol el kell kezdenem.

Abban a pillanatban, ahogy meglátom őt átjönni a forgó üvegajtón, elkezd emelkedni a vérnyomásom, mert ez nem egy kellemes csevegés lesz. Felnéz, ahogy kilép, és felveszi a szemkontaktust velem. Nem akarok jelenetet rendezni, így csak szólok neki.

– Szeretnék veled pár szót váltani négyszemközt.

Meglepetten néz rám, gyorsan körülnéz, aztán bólint. Követ a hatalmas, mindenféle ülőhelyekkel teletűzdelt előcsarnokon keresztül. Kiválasztok a sarokban két támlás széket, amik egymásra merőlegesen vannak elhelyezve, és leülök, várok, hogy Alex Crossmann elfoglalja a másik széket.

Átpörgetek pár képet a telefonomon, aztán felpillantok, Alex pedig kíváncsian néz rám. Megfordítom a telefont, hogy megmutassam neki a képet, és visszafogott hangon szólok hozzá.

– Tudni akarom, miért csak most értesülök erről.

Alex arca enyhén elsápad, és jól is teszi. A kép, amit lát, egy fénykép, ami ma került fel az Instagramra. Sötét volt, egy kicsit homályos is, de a képen szereplő emberek tisztán kivehetőek. Claude Amedee fekszik a földön, Ryker pedig rajta, egyik karját hátrahúzva ütésre készen. Épp a kép szélén Alex nyúl ki Ryker felé, gondolom, meg akarta állítani.

Emlékeztem Ryker sérüléseire, amikor múlt szerdán kávéztunk, és megkérdeztem tőle, hogy mi történt. Azt mondta, semmiség, és már csak ennek gondolatára is felforr a vérem. Összeraktam a dolgokat, és világos, hogy ezt a képet valaki múlt héten lőtte az idegenbeli meccs után D.C.-ben.

Egy egész héten keresztül tudott a csapatom kapitánya róla, és nem mondta el nekem, hogy két játékosom ökölharcba keveredett, és én csak most értesülök róla. De igazából nem is ez zavar a legjobban. Ami tényleg feldühített, hogy pont Frank Lessier volt az, aki megkeresett, hogy megmutassa nekem a képet. A közösségi média igazgatónk továbbította neki, aki tíz perccel a Vipers meccs kezdete előtt látta meg. Már a tekintetéből láttam, hogy valami rossz dolgot fog hozzám vágni. Egyáltalán nem komoly, hanem egyfajta győzelmes volt a pillantása. A gyomrom bukfencet vetett, miközben figyeltem közeledni felém és az apám felé a vendégszektorba.

Bassza meg, olyan örömét lelte abban, hogy megmutatta nekünk a képet, és apámnak nem is kellett mondania semmit. Éreztem a belőle áradó dühöt és csalódást.

Az sem segített, hogy Frank kihasználta a lehetőséget, hogy szentbeszédet tartson arról, hogy miért is volt rossz ötlet Rykert bevenni a csapatba.

– Mondtam neked, hogy nem illik ide – pofázta Frank. – Az Isten szerelmére, azért küldték el az Eaglestől, mert megütötte az egyik csapattársát. És most… úgy néz ki, újra megteszi.

– Jó oka volt rá – mutattam rá nyugodtan. – Most tudta meg, hogy Sutter megdugta a feleségét.

Frank figyelmen kívül hagyta, amit mondtam, és az apámhoz fordult.

– Brian… itt az idő a változtatásra. Max újra edz, és erősnek tűnik. Fiatal és egészséges. Evans nem fogja a szezon végéig ezt a szintű játékot bírni. Bízz bennem…el fog kezdeni összeomlani, és a bajnoksági reményeink vele együtt fognak eltűnni.

Az apám egy pillanatig az állát simogatta, és egy szörnyű pillanatig azt hittem, hogy Frank oldalára áll. De hogy is kételkedhettem benne? Csak rámnézett, aztán vissza Frankre, és így szólt.

– Ezt Grayjel kell lejátszanod. Ő az ügyvezető igazgató.

Istenem, legszívesebben átöleltem volna az apámat úgy, hogy a szart is kiszorítom belőle. De megőriztem a hidegvéremet és a szakmaiságomat, így inkább azt mondtam Franknek, hogy majd holnap megvitatjuk az irodában. Azt is mondtam neki, hogy ezt ma este közvetlenül Alexszel is meg fogom beszélni. A meccs épp kezdődött, és tényleg alaposan át kellett gondolnom ezt az egészet.

– Miért nem mondtad el, hogy ez történt? – kérdezem Alexet színtelen hangon. Lehet, hogy a zsigereimben forrong a düh, de tudom, hogy kell higgadtan kezelni egy helyzetet.

– Fogalmam sem volt, hogy készült róla kép. Senki más nem volt ott, csak a pultos, és fel sem merült bennem, hogy ő ilyesmit tenne.

– Ez nem válaszolta meg a kérdésemet.

Alex arca komolyan bocsánatkérővé változik, mert megérti, hogy csapatkapitányként nem csak a csapattársai felé vannak kötelezettségei, hanem a vezetőség felé is. Ha valakinek, neki tudnia kell, milyen a nyilvánosság előtt imázsproblémával szembenézni.

– Sajnálom – mondja bűnbánóan. – Mondanom kellett volna valamit neked. Tudtam, hogy Claude nem fog tenni semmit, Rykert pedig már lehordtam érte. Azt hittem, kezeltem a problémát.

– És mégis itt vagyok, hogy foglalkozzak vele – mondom kurtán, majd felállok a székről.

Megértem, honnan jön, és feltételezem, csapatkapitányként azt hitte, hogy el van intézve. Ez csökkenti a haragomat irányába, most már csak Claude-ra és Rykerre vagyok mérges.

Rykerre jobban, mivel megkérdeztem tőle kerek perec mi történt, és elhallgatta az igazságot.

– Nagyszerűen játszottál ma este – dicsérem meg Alexet, mielőtt elfordulok, és elindulok a lift felé.

Menet közben küldök egy gyors üzenetet Rykernek.

Mi a szobaszámod?

El tudom képzelni, mit gondolhat, amikor elolvassa ezt az üzenetet. Szándékosan tartottam a távolságot vele azóta a kávéházi csók óta. Azt a csókot folyamatosan lejátszom a fejemben újra és újra, mert egyszerűen tökéletes volt.

Azt mondta, lehetünk barátok, habár ő többet akar. Hajlandó várni.

Amikor üzent nekem szombaton, hogy megkérdezze, kávézunk-e megint, majdnem fizikailag kellett visszafognom magam, hogy ne egyezzek bele. Nem tudtam vele találkozni, mert féltem attól, hogy mit mondanék.

Féltem attól, hogy mit tennék.

Úgyhogy udvariasan visszautasítottam és azóta nem hallottam felőle.

Mostanáig.

A válaszüzentében csak ennyi állt: 7056.

—

Mikor az ajtó kinyílik, majdnem azt várom, hogy Rykernek érzéki kifejezés legyen az arcán. Majdnem azt várom, hogy megcsókol, és viszolygom magamtól, hogy fura mód csalódott vagyok, hogy nem teszi, ehelyett kurtán biccent és hátralép egyet, hogy bemehessek.

– Az arckifejezésedből már látom, hogy tudod.– Feltételezem, hogy Alex biztos tájékoztatta őt.

– Fogalmam sincs, miről beszélsz – mondja színtelen hangon. – A kifejezés, amit látsz az arcomon, az az én ki-vagyok-akadva-mert-elvesztettük-a-meccset kifejezésem.

Egy rövid pillanatig még jobban csodálom őt, mint játékost. Mert ugyan már sejtettem is, de most világossá vált, hogy minden győzelmet és vereséget mélyen a szívére vesz. A ma esti vereség sem rajta múlt. Azonkívül, hogy Alex szerzett egy gólt, a védelem többi tagja lusta amatőrnek tűnt. Ez bizony tényleg csapatvereség volt.

De ezt most félreteszem, és odatartom neki a telefonomat, hogy lássa a képet. Lepillant rá, aztán sóhajt, és elfordul tőlem.

– Gondolom, zabos vagy.

– A zabos nem az a szó, amivel le tudnám írni, hogy mit érzek – csikorgom, miközben figyelem őt, ahogy kivesz egy kis üveges bourbont a minibárból.

Egyet feltart nekem, de megrázom a fejem. Ryker megvonja a vállát, aztán lecsavarja a kupakot, mielőtt felemeli a szájához és egyetlen erőteljes nyeléssel lehúzza.

Elgondolkodva rámnéz, miközben egy halk sziszegést enged át a fogai között, ahogy égeti a folyadék.

Ryker csak bámul rám, de nem ad magyarázatot. Sem bocsánatkérést.

A vérnyomásom újra nőni kezd.

– Megkérdeztelek a múlt héten, hogy mi történt az arcoddal, és te hazudtál nekem.

– Nem hazudtam – mondja fáradtan, az egyik vállát dörzsölgetve.

– Nem mondtad el, mi történt, amikor kérdeztem, és ez hazugság – vágok vissza.

Ryker az üres bourbonos üveget a pultra teszi, és odasétál az ágyához. Egy újabb hosszú sóhajjal megfordul, és leül a szélére, szétdobva a lábait. Még mindig öltönyben van… hát, legalábbis a szürke öltönynadrág és a világos kék ing rajta van. A zakó és a nyakkendő hanyagul hevernek a padlón.

Amikor felemeli a fejét, hogy rámnézzen, megszólal.

– A körülmények, amiért ez történt, nagyon csúnyák, és nem akartam, hogy lelepleződjön.

Ezekre a szavakra elhallgatok, kicsit lehűl bennem a düh.

Brilliáns agyamnak csak egy másodperc kell, hogy megértsem, mi történt. Claude Amedee nem kedvel engem. Ezt hangosan és tisztán megkaptam a múlt hét előtti heti találkozónkon. Hallottam a pletykákból, hogy ő volt a leghangosabb a csapatellenségeim közül, de elengedtem a fülem mellett. Hagytam, mert soha nem azért fogom megítélni őt, ami kijön a száján, hanem inkább azért, hogyan játszik a jégen.

– Mit mondott rólam? – kérdezem kíváncsian.

– Semmit – mondja, megpróbál lerázni.

– Valami csak volt – mondom egy lépéssel közelebb lépve, a vállaimat szilárdan tartom, az államat megemelem, így tudja, hogy ezt most hivatalosan mondom. – Mit mondott?

– Nem hiszem, hogy…

– Az Isten szerelmére, Evans… Mi a faszt mondhatott, ami miatt megütötted? Azt hiszem, kéne némi önuralmat tanulnod.

Ryker szemében düh villan, és feláll az ágyról. Lép egyet felém, a hangja halk torokhang.

– Most csak átfogalmazom, de azt hiszem, azt mondta, hogy nem néznél ki olyan beképzeltnek, ha a farkát lenyomná a torkodon.

Grimaszolok, teljesen undorodva Claude-tól. De Ryker még nem fejezte be. Egyenesen a képembe mondja. Lép még egyet felém, és lehajol, így az arcunk csak centikre van egymástól.

– Azt mondta, hogy jó segged van, amivel egyet kell értsek, de azt már határozottan kifogásoltam, mikor azt mondta, hogy keményen megbaszná, hogy megtanuld, hol a helyed.

Zihálok, és ijedten lépek egyet hátra. Ryker velem együtt mozdul, nem igazán hagyja, hogy túl messzire menjek. Szemei dühösen csillognak annak emlékétől, amit Claude mondott.

– Úgyhogy levittem a köcsögöt, és adtam neki egy kis leckét. És ha azt gondolod, hogy rosszul tettem, akkor most engedj el a csapatból, mert újra megtenném. Csak azt bánom, hogy Alex ott volt, hogy megállítson.

Nincsenek szavak rá, hogy leírjam, hogy érzek most ebben a pillanatban. Ryker hangjának csengése, ahogy ökölbe szorul a keze mérgében, a birtokló tekintet a szemeiben, ahogy gyakorlatilag kivicsorogja gyűlöletét az iránt, amit Claude mondott. Egyenest a pokolba jutok, most már biztos, de a gyönyör enyhe borzongása fut végig a gerincemen.

Ez egy nagyon sajátságos pillanat, soha nem éreztem magam védettebbnek és értékesebbnek életemben, nőként. Rájövök, hogy annyira tetszik ez az érzés, hogy újabb borzongás fut végig rajtam, ami a puszta félelem.

Félelem attól, hogy beengedjem ezt a férfit.

Lépek még egyet hátra, aztán felveszem az ügyvezető igazgatói arcomat, mert most szükségem van a közöttünk lévő határokra.

– El kellett volna sétálnod. Hagynod kellett volna, hogy a vezetőség kezelje ezt. Ehelyett végig kellett hallgatnom Frank kirohanását, hogy milyen rossz döntés volt idehozni téged, és hidd el, ha azt mondom, hogy nem szeretek Frankkel vitatkozni. Ahogy most áll a dolog, holnap lesz egy megbeszélés, ahol megint meg kell védenem a döntésemet, hogy szerződtettelek.

Ryker szemeiből gyorsan kihal a pillanat szenvedélye és forrósága. Összeszorítja ajkait, bólint egy rövidet, hogy elfogadja, amit mondtam. Aztán vet rám egy pillantást, amikor elviharzik mellettem, egyenesen az ajtóhoz, és kinyitja. A folyosó felé biccent a fejével, és azt mondja.

– Értettem, főnök. Most, ha nem bánod, szeretnék lefeküdni. Holnap korán repülünk.

Mi?

Elbocsát?

Vége a beszélgetésnek?

Miért nem szorgalmazza újra, hogy helyesen tette, hogy megvédte a becsületemet?

Belülről kinyúlok, és keresem azt a kedves védelmező érzést, amit ő keltett bennem másodpercekkel ezelőtt, de eltűnt.

Minden eltűnt.

Ryker tekintete zárkózott, és amikor nem mozdulok, újra biccent a fejével az ajtó felé. Az üzenet világos. Azt akarja, hogy elmenjek.

Kihúzom a vállam, és teljesen felé fordulok. Állja a tekintetemet egy másodpercig, aztán lehajtja a fejét, és a padlót bámulja. Megmozdítom a lábam, úgy érzem, mintha sűrű szirupba ragadt volna, és az ajtó egyre közelebbnek tűnik. Épp ahogy Rykerhez érek, megállok, és anélkül, hogy ránéznék, megkérdezem.

– Csak kíváncsiságból, Gray Brannont védted, a nőt, aki iránt érdeklődsz, vagy Gray Brannont, az ügyvezető igazgatódat?

A testem teljesen mozdulatlan marad, a levegő beleszorul a tüdőmbe, míg a válaszára várok. Azt hiszem, a szívem őrült kalapálása jól jelzi számomra, hogy milyen fontos nekem a válasza.

A hangja alig jut el hozzám, olyan lágy.

– Tudod te a választ, Big Bang.

Melegség virágzik és bontakozik ki, majd árad szét bennem.

Tudom rá a választ.

Gyorsan megfordulok, megragadom az ingét, pont a gallér széle alatt. Csak egy pillanatom van, hogy lássam, Ryker szemei elkerekednek a meglepetéstől, mielőtt magam felé húzom.

Egyenest rá a számra.

Nem habozik vagy tanúsít ellenállást. Ajkai találkoznak az enyémekkel a visszafojtott vágy és sóvárgás heves csattanásával. Nem tudok uralkodni a testemen, ahogy behajol, és végül összeolvad az ő tesével. Ryker keze a hátamra csúszik, ujjait a fenekembe mélyeszti, és közelebb húz magához.

Pont ott… a hasam alsó felén … Érzem őt, ahogy duzzadni kezd, miközben csókol engem. Felnyögök a gondolatra, hogy akar engem.

Gray Brannont… a nőt.

Ryker lehajol, felemel engem, lábaimat a dereka köré húzza. Figyelmen kívül hagyom a szoknyám hátsó varrásán keletkezett apró szakadást, mikor a lábam túl széles terpeszre kényszerült. Inkább érzem, mint látom, hogy berúgja az ajtót, és az ágy felé sétál velem. Ajka egyszer sem inog meg az enyémen, a Téglafal erejének bizonyítéka. Kicsinek és sebezhetőnek érzem magam, ugyanakkor biztonságban is. Egyik térde eléri az ágyat, és leenged mindkettőnket. Csak mikor a matrachoz ér a hátam, és erekcióját a lábam közé nyomja, végül akkor emeli el a száját az enyémtől.

Komoly tekintete fogva tart, most sötét acélszürke a színe.

– Biztos vagy benne?

– Biztos – mondom neki.