15.-16. Fejezet

 

15. fejezet

 

 

Ryker

 

Fordította: Tony

 

Berobbanok a sürgősségi osztály ajtaján, teljesen kétségbeesetten és tanácstalanul, hogy mit tegyek. Amikor húsz perce hívtak Ruby iskolájából, hogy baleset történt, szó szerint szívrohamot kaptam. Izzadni kezdtem, a pulzusom az egekbe ugrott, a látásom elhomályosult. Otthon voltam, épp befejeztem egy könnyű edzést, mert ma este hazai meccsünk lesz, és Grayjel beszéltem telefonon.

Pár napig Bostonban van, és éppen készült átkelni a Charles folyón az MIT-re, ahol előadást tart a Sportanalitikai Konferenciájukon. Éppen sok szerencsét kívántam neki, amikor a telefonom egy másik hívást jelzett. Habár utáltam megszakítani a hívást Grayjel, mert már most hiányzott, amikor láttam, hogy Ruby iskolájából hívnak, tudtam, hogy nem hagyhatom figyelmen kívül.

Egy sietős elköszönés után fogadtam a hívást, és szembesültem a szülők legrosszabb rémálmával.

Nem is emlékszem a háztól a kórházig tartó útra. Még mindig az izzadt pólómban és rövidnadrágomban voltam, elfelejtettem a tárcámat, és majd kiugrottam a bőrömből a félelemtől, mert nagyon keveset tudtam arról, hogy mi történt Rubyval. Csak annyit mondtak, hogy leesett a mászókáról az iskolában, és úgy gondolják, hogy eltört a karja. Az iskolanővér úgy gondolta, legjobb lesz, ha mentőt hív, és beviszik a kórházba, és ettől tényleg frászt kaptam.

Mennyire volt rossz, hogy mentőt kellett hívni?

Odalépek a regisztrációs pulthoz, és amikor a mögötte álló nő felpillant, elkerekedik a szeme a felismeréstől. Már éppen rám villantaná a rajongói mosolyát, de bármit is lát az arcomon, meghátrál.

– Segíthetek? – kérdezi határozottan.

– A lányomat behozták mentővel… Ruby Evans – mondom sürgetően, közben előrehajolok, és a pultra teszem a kezem. Idegesen dobolok az ujjammal.

– Hadd nézzem meg – mondja, és gépelni kezd a billentyűzeten. – Igen, már sorra került, az egyik sürgősségi kórteremben van.

Gyorsan felkapja a telefont, lenyom egy gombot, és néhány másodperc múlva azt mondja: – Igen, itt van Ruby Evans édesapja.

Egy kis szünet után leteszi, és bal felé int, miközben lenyom egy gombot. – Csak menjen át az ajtón, és majd elirányítják.

Az ajtó lassan elkezd kinyílni, a vérnyomásom pedig emelkedni kezd, ahogy átsétálok rajta, rettegve, hogy mi vár ott rám. Komolyan nem tudom, hogyan kezeljem, hogy az egyik gyerekemnek fájdalmai vannak. Már azt is kínszenvedés volt látni, amikor a lányoknak kiesett a foga, úgyhogy egy törött csontot el se tudok képzelni.

Egy nővér jön elém, és akár felismer, akár nem, gyorsan hátravisz egy elfüggönyözött szobába, ahonnan Ruby sírását hallom. Életemben először megszakad a szívem. Teljesen szétroncsolódott, és már nem lehet helyrehozni.

A nővér elhúzza a függönyt, nekem pedig pislognom kell, hogy el ne sírjam magam, amikor meglátom a lányomat. Egy nővér hajol az ágyára, próbálja megnyugtatni, az orvos pedig elkezdi lebontani a sínt, amit az iskolanővér vagy a mentős tett a karjára.

Az ágyhoz megyek, az orvos pedig felületesen rám pillant. Megcsillan a szeme, amikor felismer, de aztán visszafordítja a figyelmét Ruby karjára. A nővér elmegy az utamból, és amikor Ruby meglát, még jobban elkezd sírni.

Előrehajolok, a homlokára teszem a kezem, és megpuszilom az arcát. – Ó, kicsim – gügyögöm, ő pedig hisztérikusan zokog.

Rohadtul ez a legnehezebb, legrosszabb, legszánalmasabb dolog, ami valaha történt velem. Ez most annyira fáj nekem, hogy egy rövid pillanatig eszembe jut, hogy megpróbálom lebeszélni minden barátomat arról, hogy valaha is gyereket vállaljon, tudva, hogy ilyen típusú szívfájdalom létezhet.

De Ruby érzi a gyötrelmemet, úgyhogy mentálisan felpofozom magam.

Szedd össze magad, Tégla. A gyerekednek szüksége van az erődre.

– Hé, hé, hé – mondom gyengéden, miközben a doki eltávolítja a kötést. Ruby a szemembe néz, és csuklik egyet. – Mit csinálunk, ha megsérülünk?

Egy pillanatig hezitál, aztán megszólal: – Bedörzsöljük egy kis kosszal.

Bátorítóan rámosolygok, és bólintok. – Helyes. Tudom, hogy fáj, kicsim, de a doktor bácsi meggyógyítja.

Megpuszilom Ruby homlokát, és épp, amikor az ajkamat elhúzom a meleg, izzadt bőrétől, az orvos kinyitja a sínt, én pedig majd elájulok a látványtól, ami elém tárul.

Ruby alkarja olyan súlyosan eltört, hogy majdnem kettéhajlott, a keze teteje a könyöke mellett fekszik.

Olyan erős hányinger tör rám, hogy majdnem viszontlátom az edzés után ivott protein shake-et, de a kezem azonnal Ruby arca elé mozdul, hogy eltakarjam előle a látványt. Nem kell megint látnia.

A következő harminc percben nagy a nyüzsgés a lányom körül. Bekötik az infúziót, és fájdalomcsillapítót kap, ami szinte kiüti, amiért hálás vagyok. Az ilyen sebbe nem dörzsölünk koszt. Röntgenfelvétel készül, ami megerősíti, amit az orvos mondott… ezt a törést műtéttel lehet helyreállítani.

Szól az ügyeletes gyermekortopéd-sebésznek, és úgy becsüli, hogy késő délutánra a műtőbe kerülhet, de azt már az ortopéd sebész intézi. Mielőtt a doki elhagyja a függönyözött szobát, kezet ráz velem, és azt mondja: – Ma este nem lesz ott a meccsen.

A meccs?

A francba, teljesen elfelejtettem, és ahogy az órámra pillantok, látom, hogy kicsivel kevesebb, mint egy óra múlva az arénában kellene lennem.

Gyorsan Rubyra pillantok, látom, hogy alszik. Kilépek a függöny mögül, nagy levegőt veszek, és felhívom Pretore edzőt. Nem veszi fel, úgyhogy hagyok neki egy gyors üzenetet. Nézem tovább a listámat, hogy kiket kellene értesítenem, hogy mi történt. Nem érem el a segédedzőt, és Alexet sem, de elérem Suttont. Bár nem sokat tud tenni, de megígéri, hogy próbálja elérni Alexet, és Kate-et, hogy foglalkozzon Violettel.

Végül, felhívom azt a személyt, akivel tényleg nem akarok beszélni.

Az ügyvezető igazgató helyettest, Frank Lessiert. Szívesebben hívnám Grayt, mert nemcsak kedvesebb, de valamiért tudom, hogy a hangja megnyugtatna. De ő az MIT konferencián van, és nem zavarhatom.

Grimaszolok, amikor Frank a második csengésre felveszi. – Lessier.

– Frank… itt Ryker Evans.

– Mi a helyzet? – kérdezi röviden. Valamilyen okból ő se kedvel engem.

– A kórházban vagyok. A lányomnak eltört a karja, és néhány órán belül operálják. Biztos, hogy nem fogok odaérni a meccsre.

Nem tudom, miért számítok másra. Miért számítok arra, hogy ez a köcsög egy szikrányi együttérzést is fog mutatni. Miért számítok arra, hogy megkérdezi, mi történt, és felajánlja a segítségét. Ehelyett mogorván azt kérdezi: – Nem tudsz keríteni valakit, hogy ott üljön mellette? Kate-et vagy valakit?

– Te most szórakozol velem? – mordulok rá, és leszarom, hogy ő az egyik felettesem. – Tényleg ekkora seggfej vagy?

Frank csendben marad, amit nagyon jól tesz. Nem tudom, mit mondhatnék még neki. Így csak ennyit közlök. – Jobb, ha felveszed a kapcsolatot Maxszel, és elmondod neki a híreket. Biztos, fel akar készülni.

Leteszem a telefon, a zsebembe csúsztatom, és fáradtan végighúzom a kezem az arcomon. Frank éppen most mutatta be a szervezet filozófiáját? Hogy a győzelem fontosabb, mint a családunk?

Megrázom a fejem, és elkezdek járkálni a sürgősségi osztályon. Kizárt dolog. Kétség nélkül tudom, hogy Gray nem várná el, hogy ott legyek, még akkor sem, ha a bajnokság utolsó meccse lenne.

Megállok, és előhúzom a telefonomat. Ha már Grayről van szó…

Küldök neki egy gyors üzenetet. Ruby eltörte a karját. Csúnyán. Operálni kell. Max beszáll helyettem.

Tudom, hogy amint tud, válaszolni fog. Vagy hívni. Igen, valószínűleg hívni fog.

Tudom, mert az utóbbi hónapban, mióta együtt töltöttük a karácsonyt, a dolgok előrehaladtak köztünk. Nem vagyok idióta, hogy azt higgyem, annyira elbűvöltem Grayt – szó szerint –, hogy valódi esélyt adjon a dolognak. De azt hiszem, elragadták annyira az érzelmei, hogy törődjön azzal, akivel a lepedőt gyűri. Az intimitás újdonság neki, néha ijesztő, de leginkább elvarázsolja.

Ő egy őszinte és becsületes nő. Ennyit mondott nekem.

Habár még mindig rejtegetnünk kell a kapcsolatunkat, törekszünk rá, hogy olyan gyakran találkozzunk, ahogy csak lehet. Annak ellenére, hogy kockázatos a szobámba jönnie az idegenbeli meccsek alatt, mindig megteszi. És nemcsak a szexről van szó. Volt néhány éjszaka, amikor annyira fáradtak voltunk a menetrend miatt, hogy csak feküdtünk, összebújtunk és beszélgettünk, amíg el nem aludtunk. Mindig idegőrlő, amikor Graynek ki kell szöknie.

A legegyszerűbben úgy lehetünk együtt, hogy Gray eljön hozzám napközben, amíg a lányok iskolában vannak. Van, hogy ebédet készítek magunknak, és leülünk beszélgetni, vagy néha csak keményen és gyorsan kefélünk. Egy nap a vezetőségi irodában voltam, hogy kérjek egy példányt a szponzori szerződésemből, és gyorsan beugrottam Grayhez. Csak köszönni akartam neki, de ő behívott, és becsukta mögöttem az ajtót.

Ez egy gyors csókcsatához vezetett, ami után mindketten izgatottak és kielégületlenek maradtunk.

Ezen kívül rengeteget beszéltünk telefonon. Vagy üzengettünk. Ez most már mindennapos dolog, és nemcsak egy szokás, hogy valamilyen módon bevonjam a napomba, hanem szinte szükséglet. Azt hiszem, már a tény is sokat elmond, hogy Grayre gondolok ma, mint vigasz forrására.

Mégis… ez most a legtöbb, amit ki tudunk hozni belőle. Nem jelenhetünk meg nyilvánosan, tehát nem hívhatom randira. Nem találkozhatunk hétvégenként, mert ott vannak a lányaim. Bár én egy szempillantás alatt megtenném ezeket a dolgokat, és szarnék a következményekre, soha nem kényszeríteném Grayt, hogy megtegye. Soha nem tennék semmit, ami veszélyeztetné valahogy a karrierjét.

Szóval beérem azzal, amit adni tud nekem.

Visszamegyek Ruby ágyához, de mielőtt odaérnék, Gray hív.

– Mi történt? – kérdezi kétségbeesett, zavarodott hangon.

Elmondom neki a részleteket, beleértve a beszélgetésemet is Frankkel. Szabályosan felszisszen, és dühös a hangja, amikor megszólal. – Az a köcsög. A rohadt anyját!

És órák óta először, felnevetek. – Vigyázzon a szájára, MissBrannon!

– Bocsánat, de tényleg felhúzott. Nem is kell ezen többet gondolkodnod. Ezért van két kapus a csapatban, és van lehetőség, hogy behívjunk másik játékost a tartalékosok közül, ha szükség van rá… mert bármi közbejöhet.

– Tudom – biztosítom, így megnyugszik. – Már minden rendben. Hogy ment a beszéded?

– Leszarom a beszédemet – hurrog le. – Hogy van Ruby?

Elhúzom a függönyt, látom, hogy még mindig ki van ütve, és elmosolyodok. – Nagy színész. Mondtam neki, hogy dörzsöljünk egy kis koszt bele, és azóta nem sírt. Persze, ettől valószínűleg még szar apa vagyok. Látnod kellene a karját, Gray. Nagyon csúnya. Majdnem kidobtam a taccsot.

Huhogó hangot ad ki. – De most már jó kezekben van, és rövid időn belül jól lesz.

– Tudom – mondom, és az órámra pillantok. – Figyelj… Fel kell hívnom Kate-et, és elmondani neki, mi történt, hogy tudjon foglalkozni Violettel, és Hensley-vel is. Írok, ha tudok újabb részleteket a műtétről.

Gray először nem válaszol, aztán bizonytalanul megkérdezi: – A gépem holnap reggel hétkor indul Raleigh-be. Megpróbáljam áttenni ma estére?

A szívem összeszorul egy kicsit az ajánlatára. De fölösleges ajánlat, mert őszintén, mi értelme lenne? Nem mintha el kellene jönnie a kórházba, és itt ülnie velem. Nem neki kell anyáskodnia Ruby felett, vagy felvidítania.

– Áá– mondom határozottan. – Maradj nyugodtan. Később beszélünk?

– Persze – mondja, és szerintem megkönnyebbülést hallok a hangjában. Nem tudom biztosan, hogy azért könnyebbült meg, mert elengedtem, vagy azért, mert később beszélünk, de nem is számít, mert utána azt mondja: – Hiányzol.

Ez az első szó, amit egymásnak mondunk, ami azt mutatja, hogy valami alakul köztünk. Mindig tudtam, hogy ez az egész Grayjel nemcsak a szexről szól, de ez? Ez azt mutatja, hogy ő is így gondolja.

– Nekem is hiányzol.

—

Hátrarúgom a kék műanyag kórházi széket, ami Ruby ágya mellett áll, és próbálok elhelyezkedni. A rugók nyikorognak, és az egyik a fenekemet böki, ezért igyekszem áthelyezni a testsúlyomat. Épp most kapcsoltam ki a tévét, boldog és megkönnyebbült vagyok, hogy a ColdFury legyőzte a Montrealt. Nem tudom, mit érezzek azzal kapcsolatban, hogy Max már az első meccsén shotoutot ért el. Egyrészről őszintén örülök a srácnak. Kapusként fantasztikus érzés tudni, hogy minden egyes lövést hárítottál, ami feléd jött. Másrészről, emiatt megint fel fog izzani a vita, hogy ki legyen a ColdFury kezdő kapusa.

Nem szállok be a vitába. Természetesen én akarok az lenni. Természetesen úgy gondolom, hogy nekem kellene annak lennem, mert benne vagyok a melegében, és következetes vagyok. Max egy komoly sérülés után tér vissza, és a szezonban egyetlen meccse volt. Briliáns meccs, de akkor is csak egy.

Végülis, ez nem az én döntésem. Szerencsére Grayé sem, mert a dolgok itt kezdenének nagyon kínosak lenni. Pretore edző döntése lesz, és én el fogom fogadni. Eddig is jól vezette a csapatot, és ha ő úgy gondolja, hogy Maxet választja… akkor támogatni fogom. Sóvárogni fogok, és készen állok a lelépésre, ha szükséges.

Utálni fogom. De megteszem.

Ruby mocorogni kezd, én pedig készen állok felkelni, ha valamire szüksége van. De megnyugszik, és visszasüpped a narkotikumos ködbe. A műtét elég rövid volt; alig fél óra. Az orvos betett két csavart, és mivel késő délután volt, mire a műtős csapat elérhető volt, azt akarta, hogy a lányom maradjon benn éjszakára. Valamikor holnap haza fog menni, ahol tudom, hogy sokkal kényelmesebb lesz neki. Közben Hensley-vel is foglalkoznom kellett, aki nagyon kiakadt. Végig kellett hallgatnom a nyafogását, hogy milyen szörnyű anya, amiért nem volt ott vele, amikor történt, és habár megértem, hogy miért zaklatott, mondtam neki, hogy most Rubyra kell összpontosítania, nem saját magára. Javasoltam neki, hogy a következő elérhető géppel jöjjön el Bostonból, és nemsokára itt is lehet.

Sutton eljött, és itt volt velem, amíg Ruby a műtőben volt, hozott nekem kaját, tiszta ruhákat, és a pénztárcámat. Kate elvitte Violetet magához, így érte már nem kellett aggódnom. Gray hívott, miközben Sutton mellettem ült, úgyhogy nem tudtam felvenni. Üzenetben megírtam neki a híreket, és megígértem, hogy később hívni fogom.

Most van később, és én bizonytalankodom.

Bizonytalankodom, mert órákon keresztül gondolkodtam a helyzetünkről, és Ruby balesete kicsit tisztábbá tette a dolgokat. Habár Gray és én közelebb kerültünk egymáshoz, és az érzéseink egyre erősebbek, mégis egy hatalmas óceán választ el minket. Mert titok vagyunk, és még csak nem is támogathatjuk egymást teljesen. Az isten szerelmére, el kellett utasítanom a hívását, amikor Sutton ott ült mellettem.

Tegyük fel… Mi van, ha meghal az apja? Hogy tudnék háttérben maradni, és figyelni, hogy egyedül kell megbirkóznia vele, és nem támogathatom, mert senki nem tudhat rólunk?

Ez az egész kicsit jobban elgondolkodtatott a jövőnkről, és hogy nem hülyeség-e tovább folytatni. Még több érzelmet viszünk bele, ami csak még nehezebbé teszi, amikor végre rájövünk, hogy ez nem működőképes kapcsolat.

Kész vagyok feladni?

Basszus, nem, mert arra is rájövök, hogy csak a fáradtság, félelem és aggodalom beszél belőlem. Ilyen körülmények között nem lehet bölcs döntéseket hozni. De úgy gondolom, Graynek és nekem beszélnünk kell erről. Legalábbis el kell döntenem, hogy végső soron mivel tudok együtt élni, és meg kell határoznom az irányt.

De ma este, úgy döntök, hogy nem hívom fel. Inkább küldök egy rövid üzenetet, hogy Ruby jól van, és próbálok aludni egy kicsit. Azonnal válaszol. Rendben, kérlek szólj, ha tudok valamiben segíteni.

Fogalmam sincs, mit válaszoljak erre, így csak kikapcsolom a telefonomat, és behunyom egy kicsit a szemem.

 

16. fejezet

 

 

Gray

 

Fordította: Soraya

 

Utálom ezt.

Teljes mértékben, kibaszottul utálom ezt.

Bedobom az utazótáskámat a városi terepjáróm hátuljába, és becsapom a csomagtartóajtót. Csak egy gyors kerülő a reptér parkolójából, ahol rátérek az I-540-re, és kelet felé veszem az irányt, a város széléhez, ahol Ryker él. Tudom, hogy dél felé kellene mennem, az aréna irányába, mert rengeteg dolgom van, amit el kell intézzek, de nem megy.

A helyzet miatt kialakult harag és csalódottság kelet felé hajt engem. Ahhoz a férfihoz, akivel annyira törődni kezdtem az elmúlt másfél hónapban, és akit mégsem érinthetek meg teljesen.

Tudom, hogy otthon van Rubyval, mert küldött egy üzenetet korán reggel, mikor Rubyt kiengedték. Semmi mást nem hallottam azóta, és egész úton azon vívódtam, hogy mit kellene tennem. Tartsak távolságot vagy mutassak támogatást?

A támogatást választottam, és abban reménykedek, hogy a döntésemmel nem teszem ki veszélynek se magamat, se Rykert.

Mikor felhajtok a kocsifeljáróra, ingerült leszek, mert hirtelen nem vagyok biztos abban, hogy ő azt akarja, hogy én itt legyek. Nem kérte a segítségemet, sőt odáig ment, hogy nem fogadta az egyik hívásomat, mikor próbáltam elérni. Onnan tudom, hogy később üzenetben elmondta, hogy nem tudott válaszolni, mert Sutton ott ült mellette.

Úgy tűnik, hogy minden fordulatnál újabb fal húzódik közénk.

Kiszállok a kocsiból, nedves tenyeremet a farmerembe törlöm, és kivonszolom magam után a hatalmas válltáskámat. Miután a vállamra vetem, veszek egy mély levegőt, kifújom, majd felmegyek a bejárati ajtajához.

Csak néhány pillanatba telik neki, hogy kinyissa az ajtót, miután becsengettem, és a fizikai vonzalom tiszta öröme hullámzik végig rajtam, amikor meglátom. Ez minden egyes alkalommal megtörténik, és kíváncsi vagyok, hogy elmúlik-e valaha.

Kétlem.

Ryker szemei felcsillannak, amikor meglát engem, és ajka lassú vigyorra görbül. Szemeigyorsan fel-alá járnak rajtam, végül elismeréssel térnek vissza hozzám.

– Helló!

– Azért jöttem, hogy megnézzem, hogy vagytok Rubyval– mondom neki.

Bár hátrébb lép, hogy behívjon, felém hajol, és azt mormolja: – Talán nem kellett volna.Meglepetten kapom felé a fejem, erre azt mondja: – Hensley itt van.

– Óó– suttogom, bár tovább sétálok a házába. Meg kellene fordulnom és elfutnom, mert ez egy kicsit kínos, de a fenébe… én itt akarok lenni. Itt kell lennem, és meg kell mutatnom Rykernek, hogy törődöm vele.

Ryker becsukja mögöttem az ajtót, és a nappali felé fordul. Ahogy befordulunk a sarkon, meglátom Rubyt a kanapén, párnákkal kitámasztva a háta mögött, és egy másikkal a karja alatt, amelyiken egy hatalmas bekötözött sín van, és két apró fémtűt látok kilógni az alkarja közepén. Ryker hamarosan volt felesége– már csak a bíró aláírására vár– csípőjét a kanapén pihentetve ül Ruby mellett, úgy látszik, hogy rántottával eteti. Violet a kanapé végén ül, és egy könyvet olvas.

Hensley feje felém fordul, és nehéz olvasni róla. Azonnal felismer, és azt kell feltételeznem, hogy a hírekből. Üdvözlően mosolyog rám, de nem teljesen őszinte. Látom a meglepetését, hogy a ColdFuryügyvezető igazgatója Ryker házában áll.

Magabiztosan odamegyek hozzá, mert rohadt profi vagyok, és kinyújtom felé a kezem.

– Szia Hensley! Gray Brannon vagyok.

Leteszi a villát a tányérra, és kinyújtja a kezét, hogy kínosan megrázza. – Örülök, hogy megismerhetlek.

Tekintete Rykerre szegeződik, és azt mondja: Mi a fasznak van itt a főnököd?

Figyelmen kívül hagyom őt és Rykert, és lenézek Rubyra. Nem vagyok annyira jó a gyerekekkel, de valami oknál fogva pontosan tudom, mit mondjak neki.

– Szia, Ruby. Én Gray vagyok. Az apukáddal dolgozom, és hallottam, hogy megsérültél. El akartam jönni és megnézni, hogy vagy.

És megnézni, hogy van az apukád. Talán jó erősen megölelni, mert tudom, hogy szüksége van rá, de a fenébe, nem tehetem meg ezt előtted, a nővéred vagy az anyukád előtt.

Ruby szégyenlősen rám mosolyog, felfedve egy hiányzó alsó fogát. Ő Ryker kiköpött mása a sötét hajával és ezüst szemével, és olyan sebezhetőnek tűnik így fekve.

Benyúlok a hatalmas válltáskámba, és előveszek két apró plüssmacit, amelyeket a raleighi reptéren vettem, miután leszálltunk. Leguggolok mellé, és azt mondom: – Hoztam neked egy kis apróságot. Remélem ettől jobban érzed magad.

Rubypuhatolozóan elmosolyodik, és megfogja az egyik medvét a jó kezével.

Violethez fordulok, és átnyújtom neki a másik macit. – Hoztam neked is egyet, édes.

Violet átveszi, és azt mondja: – Köszönöm.

– Mit mondasz, Ruby? – Ez Rykertől jön, és nem Hensley-től.

– Köszönöm – mondja, és egy újabb kacér pillantással rám néz.

Rávigyorgok. – Még egy dolgot el kell mondanom. Tudod, amikor a hokisok megsérülnek, nagyon különleges bánásmódban részesülnek. És úgy gondolom, hogy mivel egy jégkorongozó lánya vagy, neked is ugyanilyen bánásmódban kellene részesülnöd, nem gondolod?

Egy pillantást vetekRykerre. Ott áll keresztbe tett kézzel a mellkasán, és szinte elismerő csodálkozással az arcán néz le rám. Hensley zavartnak tűnik.

Ruby tágra nyílt szemekkel bólint rám. – Milyen különleges bánásmódban?

– Nos, azt ehetnek, amit akarnak, és apukád azt mondta nekem, hogy nagyon szereted a csokoládéfagylaltot. Tehát ha szeretnél egy kicsit, feltétlenül említsd meg anyukádnak és apukádnak, és ők hoznak neked.

– Milyen sokáig? – kér felvilágosítást, izgalommal teli hangon.

– Három teljes napig. De meg kell enni a szokásos étkezéseket is. Újra meg kell erősödnöd, és az nem fog menni csak fagyival. Érted?

Bólint, majd az anyjához fordul. – Miután befejeztem a tojást, ehetek egy kis fagylaltot?

És ezen a ponton veszem észre, hogy lehet, hogy egy szörnyű ötletet adtam ennek a gyereknek, amivel talán a szülei nem értenek egyet. Mi a fenét gondoltam, amikor ezt elmondtam neki? Nem vagyok igazán jó a gyerekekkel.

Megkönnyebbülök, amikor HensleyRubyra mosolyog. – Persze, hogy ehetsz.

Fú! Majdnem elbasztam az egészet.

Felállok, és még egyszer rámosolygok Rubyra. – Vigyázz magadra, és gyógyulj meg, oké?

– Oké – mondja, majd visszapillant a mackóra, amit még mindig a kezében tart.

– Örülök, hogy találkoztunk, Hensley– mondom meleg mosollyal. Nem nehéz így tenni, habár tudom, hogy megcsalta Rykert. Most már csak egy aggódó anyának látom. Teljes hivatalos ColdFury üzemmódba váltok. – Tudom, hogy ez egy stresszes időszak. Értesíts minket, ha szükséged van valamire, amíg Ruby lábadozik.

– Köszönöm – mondja halkan, és azt hiszem, megnyertem a tetszését. Legalábbis úgy gondolom, hogy ő nem érti, hogy az én indítékaim itt tisztán önzőek. Aggódom Ruby miatt, de muszáj volt látnom Rykert.

Hozzá fordulva azt mondom: – Beszélnem kell veled a kezdő kapus pozícióról, ha van néhány perced.

Természetesen ez nem igaz, mert nem az én ügyem, de szükségem van néhány percnyi magánidőre vele. Tudnom kell, hogy van.

– Persze – mondja enyhe meglepetéssel. – Visszakísérlek a kocsidhoz.

Elbúcsúzok Rubytól és Hensley-től, aki visszatért a lánya tojással való etetéséhez, és némán kisétálok Rykerrel. Amikor az autómhoz érünk, nem foglalkozok az elővigyázatossággal, és megölelem. Odalépek hozzá, átkarolom a derekát, és az arcomat a mellkasához szorítom. Csak egy pillanatra riad meg, majd a karjai biztonságosan körém fonódnak.

– Hogy bírod? – kérdezem.

– Jól vagyok – mondja, gyorsan megszorít, majd elenged. Amikor visszalép, tudom, hogy ezt az én érdekemben teszi, arra az esetre, ha Hensley ránk nézne.

– Nagyon sajnálom, hogy így, bejelentés nélkül beugrottam. Tudtam, hogy van rá esély, hogy társaságod van, de arra gondoltam, hogy eljátszhatom az aggódó főnököt.

Ryker grimaszol a magyarázatomra. Egy árnyalatnyi szomorúságot látok a szemében. – Igen… biztos vagyok benne, hogy Hensley nem gyanít semmit.

– Kibaszottul utálom ezt – bököm ki dühösen, mire Ryker meglepetten pislog rám. – Utálom, hogy aggódnunk kell, hogy valaki gyanít rólunk valamit. Utálom, hogy nem adhatok neked egy kibaszott ölelést, amikor akarom, én rohadtul utálom ezt az egészet.

Egy mozdulatot sem tesz, hogy megérintsen, de együttérzést látok az arcán. – Tudom. Én is utálom.

Csüggedten dőlök hátra a kocsim ajtajának, és a hasam köré fonom a karjaimat. – Sajnálom. Ez az egész olyan új nekem. Nem számítottam rá, hogy ennyire fogok aggódni Rubyért és érted. Nagyon rosszul kezeltem azzal, hogy idejöttem.

– Nem – mondja gyorsan, gyors pillantást vet a házra, majd kinyúl, hogy megragadja az egyik kezemet. Gyorsan a szájához emeli, megcsókolja az ujjaimat, és ugyanolyan gyorsan elengedi. – Sokat jelent, hogy eljöttél. Többet, mint gondolnád.

Lopott érintések. Ezek vagyunk mi.

Nyomasztó, mert ez az első kapcsolatom, és nem tudom úgy megtapasztalni, ahogy kellene. Ez egy emlékezetes utazás az életemben, és nem tudom teljesen átélni.

– Több szabadságra van szükséged? – kérdezem tőle, mert ellentétben azzal, ahogy Frank gondolja, apám és én hiszünk a család fontosságában. Ha Ryker nem akarja elhagyni Rubyt a vasárnapi chicagói meccsünkre, azzal nincs gondunk.

– Jól vagyok – mondja, miközben megdörzsöli a tarkóját. Olyan fáradtnak tűnik. – Hensley marad néhány napig, és el tudja intézni a lányokat, amíg én távol vagyok.

Kíváncsi vagyok Hensley-re és az ő részvételére. Ryker elmondta, hogy érzelmileg és fizikailag is távol volt tőlük az elmúlt hónapokban, de talán ez egy kis ébresztő volt számára. Remélem, igen, mert én, aki anya nélkül nőtt fel, nem szeretném, ha Ruby és Violet kimaradna ebből.

– Mennyire jött ki a sodrából Frank? – kérdezi Ryker, ezzel visszatérítve minket a szakmai terepre.

– Egyáltalán nem – mondom neki fanyar mosollyal. – Max fantasztikusan teljesített tegnap este, és Frank szerint ez megnyitja előtte az ajtót, hogy kitúrjon téged. Ma korán reggel első dolog volt, hogy kaptam tőle egy e-mailt, amelyben átmásolta Pretore edző szavait, ahogy elmondja a véleményét, hogy Maxnek kellene kezdeni vasárnap.

– Természetes, hogy ezt tette – mondja nevetve Ryker.

Oldalra döntöm a fejem. – Ez nem zavar téged?

– Dehogy. Kicsit sem.

– Mert megbízol Pretore edzőben – gondolom.

– Pontosan. És abban is bízom, hogy te kimaradsz ebből, mert tudod, hogy ez nem a te dolgod, és azt is tudod, hogy ezzel csak még jobban felizgatnád Franket.

Grimaszolva bólintok. – Igen… nem kell sok ahhoz, hogy beinduljon. Azt válaszoltam az e-mailre, hogy nincs véleményem, és ez Pretore edző döntése. De tudom, hogy ő veled fog kezdeni.

Most Ryker az, aki felkapja a fejét a kíváncsiságtól. – Hogyhogy?

-Mert az edző tudja, amit te és én is tudunk, mert mi kapusok vagyunk… soha nem vacakolsz azzal, aki csúcsformában van. Minden siker még koncentráltabbá tesz. Még élesebbé. Frank ezt nem tudja, mert tapasztalatát mind a színfalak mögött szerezte.

-Ha még nem mondtam volna ezelőtt – mondja Ryker tisztelettől csillogó szemekkel –, most hadd mondjam el. Legenda leszel ügyvezető igazgatóként. Hidd el nekem.

Érzelmek hulláma kerít hatalmába, és szúr a szemem. A hangom megremeg. – Köszönöm.

Ő hallja. Hallja azt a sebezhetőséget és kételyt, amit soha senki másnak nem engedek meglátni. Soha senki sem látta, hogy félek attól, hogy elrontom. Ő látja ezt és megérinti, hogy megosztottam vele.

Ryker megragad a vállamnál, elhúz a kocsimtól, és meleg ölelésbe von. Erősen megszorít, ajka a hajamhoz simul. – Menni fog ez neked, Gray. Tudom, hogy menni fog.

Lenyelem a szorítást a torkomon, röviden összeszorítom a szemem, hogy eloszlassam a könnyeket, majd elhúzódok tőle. Amikor a karjai leesnek rólam, mindketten halljuk a betonra forduló gumik ropogását.

– A francba – motyogom, és hátrálok egy lépést Rykertől, a szívem készen áll arra, hogy kiugorjon a mellkasomból.

Egy autó beáll Ryker kétkocsis felhajtójára, elhaladva az enyém mellett, mielőtt megállna. Abban a percben jár át rajtam az adrenalinhullám, amikor meglátom az autót, és arra gondolok, hogy ez itt a vége. Ez az a pillanat, amikor nyilvánosságra kerül, hogy kapcsolatban állok az egyik játékosommal. Holnapra ez a szar eléri a rajongókat, és országos vita lesz a szakmaiságomról. Ez megkérdőjelezi az elhivatottságomat. Mindenki megkérdőjelezi majd az általam eddig meghozott döntéseket és azokat, amelyeket a jövőben hoznék meg, mert már csak egy csipetnyi illetlenség vagy elfogultság is a részemről, örökre megöli a hírnevemet.

– Zack és Kate – mondja Ryker, és a hangja közönyösnek tűnik. Ránézek, de ő az autójukat bámulja. – Csak nyugi. Nem láttak semmit.

Ezt az elképzelést teljesen megcáfolja, amikor kiszállnak a kocsiból, és látom, hogy Zack tekintete gyanakodva ide-oda cikázik köztem és Ryker között. Kate szája kissé tátva maradt, úgyhogy tudja. Látom a szemében is.

Egy pillanatig arra gondolok, hogy kihúzom magam, felemelem a fejem, és felvállalom. Arra gondolok, hogy akkor és ott magamnak követeljem Rykert, és tudassam a világgal, velük kettejükkel kezdve.

Ehelyett elmosolyodom, és bólintok nekik. – Zack. Kate. Jó látni titeket.

Zack csak egy fejbiccentéssel nyugtáz. – MissBrannon.

Kate ragyogóan mosolyog rám.

Rykerhez fordulva, hivatalos hangon azt mondom:– Nos, örülök, hogy minden rendben van Rubyval. Ha neked vagy Hensley-nek szüksége van valamire, a szervezet a rendelkezésetekre áll.

Esküszöm, hogy csalódottságot látok a szemében, és le akarom hajtani a fejem szégyenemben.

– Köszönöm, hogy benéztél – mondja. – Hívunk, ha szükségünk van valamire.

Beülök az autómba, lassan kitolatok a felhajtóról, és sebességbe teszem. Arra pillantok, hogy Rykert, Zacket és Kate-et lássam, amint besétálnak a bejárati ajtón anélkül, hogy hátranéznének.

Rosszabbul érzem magam, mint mielőtt ide jöttem.