21.-22. Fejezet

 

21. fejezet

 

 

Ryker

 

Fordította: BaBett

 

– Tele vagyok – nyögi Gray, miközben a kezével a hasát dörzsöli. Egy pillantást vetek a pizza maradványaira, amit ő és én épp most végeztünk ki, és egyet kell értenem vele.

A kanapén fekszünk, a fejünk az ellentétes oldalon, a lábaink egymás mellett kinyújtva. Elégedett és jóllakott férfi vagyok. Amikor Gray megérkezett egy üveg borral és egy pizzával, a legszívesebben letámadtam volna, de a palack a kezében volt. A pizza feláldozható volt, de a jó bor nem.

Végül is mindegy volt, mert Gray csak letette mindkettőt, megfogta a kezemet, és bevitt a hálószobámba, ahol megmutatta, mennyire szereti a virágokat, amiket küldtem neki. Ezután felvettük egy minimális ruházatot – én csak a fekete boxeralsómat, Gray az egyik pólómat és a bugyiját, és megettük a hideg pizzát és hozzá bort ittunk az üvegből.

– Szóval, hova vitte Hensley a lányokat a hétvégén? – kérdezte tőlem, miközben a fenekét mozgatta, hogy kényelmesebben elhelyezkedjen a kanapén.

– Charlotte-ba. Van ott egy barátnője, akinek Ruby és Violet korú gyerekei vannak, és mindannyian a Great Wolf Lodge-ba mennek.

– Fogadok, hogy Ruby megőrült, ugye?

– Fogalmad sincs – mondom neki kuncogva. – De el kell ismernem, jó volt, hogy Hensley segített. Míg Kate mindig örömmel segít, sokszor a lányoknak kell átmenniük hozzá, de így ez sokkal kényelmesebb.

– Még itt alszik? – kérdezte meg Gray, és bár próbál lazának tűnni, tudom, hogy nem tetszik neki ez az eshetőség.

Mindent elmondtam Graynek a Hensley-vel folytatott beszélgetésemről aznap este, hogy lejött a pólómban, és rámmozdult. Ahogy azt is elmondtam, hogy megengedtemHensley-nek, hogy itt maradjon éjszakára.

– Nincs több ittalvás– mondtam neki, és Hensley dicséretére legyen mondva, hogy nem próbálkozott újra, és nem is közeledett kínosan. – Talált egy házat, ami tetszik neki, és egy időre ki fogja bérelni. Azt hiszem, azt tervezi, hogy jövő héten költözik ide Bostonból.

De bár Hensley nem volt velem tolakodó, elkezdte az életét visszacsempészni az enyémbe. Apró dolgok, amik összehoznak minket a szülői szerepben. Mint például, hogy elhozza a lányokat az iskolából, és hazaviszi őket, majd elkészíti a vacsorát, hogy készen legyen, mire hazaérek, és meghívatja magát, hogy maradjon és egyen.

A múlt héten még az egyik meccsre is elvitte a lányokat, az első sorban ült, közvetlenül a végén, ahol kétszer is védtem, és büszkén viselt egy új ColdFury Evans mezt. Nyilvánvalóan kivárja az idejét, és reméli, hogy a dolgok természetes módon fejlődnek köztünk.

Persze fogalma sincs Grayről vagy az érzéseimről iránta, és talán el kéne mondanom neki, hogy találkozgatok valakivel, hogy lebeszéljem róla. Gondolatébresztő.

Megragadom Gray egyik bokáját, és felemelem a lábát, közelebb húzom magamhoz. A körmei mély lilára vannak festve.

– Neked vannak a legcukibb lábujjaid – mondom neki, miközben masszírozni kezdem a lábfejét.

Hangosan felnyög, és még jobban belesüllyed a kanapéba. – Ó, igen, bébi. Ez az!

Vigyorgok rá, miközben a hüvelykujjaimat a boltívébe fúrom, és visszanyomom a sarkát. – És milyen volt ma a munka, kedvesem?

Gray kuncog, ahogy elengedem a lábát, és ő nem is olyan kecsesen betolja a másik lábát a kezembe. – Kidolgoztuk a céljainkat a kereskedelemmel kapcsolatban a határidőig. Minden szempontból jó megbeszélés volt.

– Feltételezem, engem nem cserélsz el – mondom tréfásan.

– Biztosan nem cseréllek el – dorombolja. – De Amedee-t igen.

Halkan füttyentek, és megrázom a fejem. – Nagyon dühös lesz.

– Alex ott volt... az ő véleményét akartuk hallani a megjelölt háromról. Azt tanácsolta, hogy ne legyek egyedül, amikor Claude-nak elmondom a hírt.

– Gray. – Komolyan mondom a nevét, hogy tudja, többé már nem viccelek. – Szerintem a fickó kiegyensúlyozatlan. Nem lesz úriember, úgyhogy semmiképp sem csinálhatod egyedül, oké?

– Nem fogom – nyugtat meg nyugtató hangon. – Ígérem.

Kicsit megnyugszom, és végigsimítok a kezemmel a vádliján, amely a bal csípőm közelében pihen. Ujjai a lábamon lévő szőrszálakkal játszanak, amely a saját bal csípője mellett van. A pólóm felhúzódott, és látom a bugyijának királykék selymét, és ha nem lennék annyira tele pizzával és annyira elégedett, hogy csak így fekszem itt Grayjel, akkor a számat is betenném pont oda.

– Gondolkodtál már azon, hogy mit akarsz csinálni a szezon végén? – érkezik Gray kérdése a semmiből. A szerződésem a ColdFuryval akkor jár le.

– Egy kicsit – vallom be neki. – Azt hiszem, sok múlik azon, hogy hogyan fejezem be ezt a szezont, igaz?

– Ez igaz – mondja, bár kissé zavartnak tűnik. – Ha így folytatod, tudod, hogy meg akarom újítani a szerződésed.

– Fizikailag azt hiszem, van még bennem néhány év. De nem fogok hazudni... anyagilag rendben vagyok. Nincs szükségem arra, hogy tovább játsszak. Nyugdíjba vonulhatnék, és talán edzősködhetnék, vagy akár a műsort is vezethetnék.

Gray az ujjait bámulja, ahogy a sípcsontomon játszanak. Úgy tűnik, mélyen elmerült a gondolataiban, de aztán visszanéz rám, tiszta zöld szemeivel. – Ha nyugdíjba vonulnál, mi ketten szabadon találkozhatnánk.

– Igen, így lenne – értek egyet vele gyengéden.

– Tudod, ez szívás. Ez az egész helyzet velünk. És a gond az, hogy vezetőként nagyon szeretném, ha a csapatban lennél. A versenyképességem és a győzelem iránti vágyam azt jelenti, hogy tényleg azt akarom, hogy ebben a csapatban legyél. De mint nő, mint valaki, aki néha nagyon szeretné saját magát a csapat szükségletei fölé helyezni, úgy gondolom, hogy köztünk lehetne valami igazán különleges, ha együtt lehetnénk.

Előrehajolok, és megfogom Gray kezét. Addig húzom, amíg fel nem ül. Erősebben húzom, amíg térdre nem ereszkedik, majd megrántom egy kicsit, amíg fel nem kúszik hozzám.

Amikor már rajtam ül, melegen hozzám simulva, ráteszem a kezemet a combjára, és kissé megszorítom. – Gondolkodtam rólunk, és bár a mód, ahogyan ezt a titkot meg kell őriznünk, kevésbé optimális, nem hiszem, hogy ez örökre így marad. Szerintem ez csak valami, amit kivárunk. Nem tudjuk, hogy mi fog történni a szezon végén, vagy akár az azt követő évben. A pokolba is, megsérülhetek és visszavonulhatok, és akkor szabadon találkozhatnánk nyilvánosan is.

– Ezt ne is mondd – motyogja Gray.

– A lényeg az, hogy van időnk. Hagyjuk a dolgot, és tudjuk be annak, hogy a mostani helyzetünk nem több, mint egy átmeneti akadály.

Oldalra billenti a fejét, és a tekintetét a kezemre ejti, ahol összefűzi az ujjait az enyémmel. – Tudom... és igazad van... ez...csak, ez az egész új nekem, és úgy találom, hogy izgalmas és csodálatos, és mindent meg akarok tapasztalni. Az igazságtalanság... hogy nem élhetek át egy normális párkapcsolatot. Ez megőrjít engem.

– Ha normálisak lehetnénk, mi lenne az egyik dolog, amit szeretnél csinálni? – kérdezem tőle kíváncsian.

A szemei felemelkednek, hogy találkozzanak az enyémmel. – Egy randi. Szeretnék elmenni egy egyszerű randira. Vacsora, mozi, séta a parkban. Szeretnék kint lenni a nyilvánosság előtt, ahogy fogod a kezem, és megcsókolsz, és az egyetlen, ami miatt aggódnék, hogy mások mit gondolnak, ha más nők is őrülten féltékenyek lennének rám, és ezt nagyon szeretném.

Kuncogok, és megdagad a szívem ezért a nőért, aki valami ilyen egyszerűt akar. Valamit, amit a legtöbb nő az ő korában már megtapasztalt. Gray Brannonnek talán mindenféle tapasztalata megvan a hálószobában, de amikor valami olyanról van szó, mint egy randi, olyan, mint egy középiskolás lány, aki az első báljára megy.

– Tudod, én mit szeretnék, ha nem kellene titkolnunk, ami köztünk van? – kérdezem tőle.

Lelkesen bólogat, türelmetlen csillogással a szemében.

– Meghívnálak vacsorára, hogy együtt legyünk a lányokkal és velem. Szeretném, ha megismernéd Rubyt és Violetet, és szeretném, ha ők is megismernének téged.

A lány szeme azonnal elhomályosul, miközben keserűen mondja: – Nem vagyok jó a gyerekekkel.

– Most viccelsz velem? – dorgálom meg egy durva kézszorítással, hogy megértsen engem. – Remekül bántál velük, amikor átjöttél néhány hete, hogy meglátogasd Rubyt a műtétje után. Te egy született tehetség vagy a velük való beszélgetésben.

Nem akar hinni nekem, de látom benne a remény pislákolását.

– Tényleg?

– Igen – biztosítom őt. – Ők csak emberek. Kicsi emberek, de csak beszélni kell velük. Ez nem rakétatudomány.

– Király lenne, ha elvihetnénk őket egy vidámparkba vagy talán az állatkertbe. Az észak-karolinai állatkertnek van egy csodálatos pókhálós kiállítása, amit Ruby imádna – mondja Gray ferde pillantással. Ismeri az én irracionális félelmemet a pókoktól, és szerencsére még mindig szexinek tart mindennek ellenére is. – Ott mindannyiunk számára alacsony lenne a nyomás.

– Vagy a tengerpartra – ajánlom fel, miközben próbálom elnyomni a borzongást a gondolattól, hogy egy pókok százaival teli szobában leszek. – Az csak néhány órára van, és a lányok játszhatnának a homokban, és szörfözhetnének.

– Vagy átvihetnénk őket apám házába. Az ő medencéje csodálatos – mondja izgatottan, és hála Istennek elfelejti a pókház ötletét.

– Be kellene tartanunk a közmondást, hogy „először vigyél el az apádhoz vacsorára”– teszem hozzá.

– Te már találkoztál az apámmal.

– Mint játékos, nem, mint a barátod – helyesbítek.

Aztán kuncog, és hátradől, hagyja, hogy a kezeim megtartsák őt, hogy ne essen le. – Rengeteg dolgunk lesz, ha egyszer bevalljuk a dolgokat.

– Tudod – mondom tétován –, talán csinálhatnánk néhányat azokból a dolgokat most.

Gray ravasz, szkeptikus pillantást vet rám. – Hogyan?

– Csinálhatnánk egy dupla randit Zackkel és Kate-tel – javaslom. – Úgy értem... talán csak átmegyünk hozzájuk vacsorázni. Ehetnénk, ihatnánk egy kicsit söröznénk, lóghatnánk együtt.

– Egy dupla randi – motyogja, mintha ez lenne a legcsodálatosabb dolog, amit valaha is hallott a világon.

– Vagy – nyújtom el szuggesztíven. – Átjöhetnél ide vacsorázni egy este velem és a lányokkal. Ők úgy ismernek téged, mint a főnökömet, és én meghívhatnálak ebben a minőségedben. Hadd ismerjenek meg téged.

Ismét felbolydultan kavarog a szeme. – Mi van, ha nem kedvelnek engem?

– Lehetetlen.

– Dehogynem lehetséges. Bármi lehetséges – mondja gyengéden. – Legalábbis statisztikailag.

– Most az egyszer cseszd meg a statisztikáidat – mondom neki határozottan. – Ismerem a lányaimat. Ismerlek téged. Szeretni fognak téged. Imádni fognak téged, ahogy én is, fogadni mernék rá.

– Még túl korai – vágja rá, és megpróbál bármilyen kifogást keresni, amit csak lehet, hogy csillapítsa a félelmét, hogy elutasítják. – Te és Hensley még el sem váltatok.

– Csak az aláírt papírra várok – mondom neki, amit úgy tűnik, sokszor mondok. Felhívtam az ügyvédemet, hogy megtudjam, miért tart ilyen sokáig, amíg a bíró aláírja a végzést, és remélem, hogy előrébb viszi a dolgokat. – De ne feledd, Hensley és én már több mint egy éve külön élünk, szóval nem hiszem, hogy túl korai lenne, hogy bemutassam őket valakinek, aki érdekel. Az isten szerelmére, Hensley körül állandóan ott volt Patric, szóval megértik a fogalmat, hogy a szüleik továbblépnek.

Még egyszer utoljára megpróbál engedni a félelmének. – De mi van, ha elmondják valakinek? Például Hensley-nek?

Oké, ez valóban egy őszinte aggodalom. De aztán támadt egy ötletem.

– Nem, ha csak „barátként” jössz egy összejövetelre. Majd csinálunk valamit Kate-nél és Zacknél. A lányok szeretnek odamenni, és Bennel játszani. Gyere el, és szilárdítsd meg, hogy te apuci, Kate és Zack barátja vagy. Nem nagy a nyomás, és olyan természetes, hogy nem mondhatnak erre semmit, és ha mégis, akkor is azt mondhatjuk, hogy Kate és Zack hívott meg.

– Ez egy csomó hazugság – mutat rám, de először látom, hogy ez szórakoztatja.

– A nagyobb jó érdekében – biztosítom őt. – És különben is, barátok vagyunk, nem igaz?

– Nem érhetnél hozzám a lányok előtt, és nem tudnának róla semmilyen módon, hogy mi...

Megáll, nem igazán tudja, hogyan nevezzen minket.

– Kefélünk? – ajánlom fel.

– Randizunk – javítja ki a tanítónő módjára, és elmarasztalóan néz rám.

– Kivéve, hogy nem randizunk – mondom neki vigyorogva. – Viszont rengeteget dugunk.

És mintha csak bizonyítani akarnám, elengedem a kezét, és a sajátomat végig csúsztatom a combjai belső felén. Figyelem, ahogy az ujjaim befelé haladnak, és kezdek megkeményedni a gondolattól, hogy átnyomom őket azon a kék selymen.

A kezei a csuklóm köré fonódnak, és a tekintetem felemelkedik. Ő aggódva néz rám. – Többet csinálunk, mint dugunk.

– Tudom, hogy igen – nyugtatom meg. – Csak vicceltem.

– Akkor is szeretnék veled lenni, ha nem csinálnál varázslatos dolgokat a péniszeddel.

– És a kezemmel és a számmal – emlékeztetem.

Bólint, és elengedi a csuklómat. – Nagyon óvatosnak kellene lennünk, hogy hogyan viselkedünk egymással a lányok előtt.

– Egyetértek. De ez nem jelenti azt, hogy nem próbálok majd csókot lopni vagy tapizni, amikor hátat fordítanak nekem – kacsintok rá pajkosan.

– Istenem, de rossz vagy – mondja nevetve.

– Most is rossz akarok lenni – mondom neki halk, rekedtes morgással, és az egyik kezemet egészen felcsúsztatom. Mélyen a torkából dorombolás tör fel, és a csípőjét felém fordítja. – Akarod, hogy rossz legyek?

Nyögdécsel, és én ezt igennek veszem.

 

22. fejezet

 

 

Gray

 

Fordította: Hannah

 

Csak egy alkalomra emlékszem, amikor ennyire ideges voltam, bár egyik alma másik narancs jellegű tapasztalat, mégis ugyanazt a szorongást érzem. Itt állok, kopogtatni készülök Zack Grantham ajtaján, hogy együtt lógjak vele, a jegyesével, és a tiltott szeretőmmel, minden gondosan eltervezve, hogy egy kis feszültségmentes időt töltsek el Ryker lányaival.

Zakatol a szívem, izzad a tenyerem, és liftezik a gyomrom.

Pontosan ezt éreztem, amikor a korong földet ért az első olimpiai játékomon.

Őrület, ugye?

Megnyomom a csengőt, bentről léptek zaját hallom, egy árnyékot látok jégvirágos ablaküvegek mögött, aztán Kate kinyitja az ajtót.

Meleg mosollyal üdvözöl, és megcsap a paradicsom és fokhagyma illata.

– Gray! – üdvözöl, miközben félre áll, és beenged. – Úgy örülök, hogy itt vagy.

Nagyot nyelek, nagyon kínosnak érzem végre olyan emberek között lenni, akik tudnak rólam és Rykerről. Nyugtalanító, mert fogalmam sincs, mit gondol erről Zack és Kate. Ryker azt mondta, támogatnak, de mit tudom én? Nem az én barátaim, hanem az övé, így nincs más választásom, mint úszni az árral.

– Köszönöm, hogy itt lehetek – mondom, és átadom az üveg bort. – Ezt idejövet vásároltam. Vörös, nem tudtam biztosra mi lesz a vacsora.

Kate elveszi a palackot, és meglep egy öleléssel.

– Ó, ez nagyon kedves. És hallod... mindenféle bor jó, nem?

Nevetek, miközben elhúzódik, kissé jobban érzem magam.

– De, mindenféle bor határozottan jó.

Kate megfordul, és a nappali felé veszi az irányt, ahol hallom Rykert és Zacket beszélgetni a konyhában. A pulzusom úgy lüktet, mintha felismerné, hogy egyre közelebb van az izgalmam forrásához.

– A gyerekek fent vannak, játszanak – mondja Kate, miközben belépünk a konyhába. – Nézzétek csak, kit találtam a tornácon kószálva – mondja a srácoknak.

Zack rám mosolyog, de az nem olyan szívélyes, mint Kate mosolya, és talán kissé szkeptikus is. Ennek ellenére illendően szólal meg.

– Isten hozta, MissBannon.

– Gray – válaszolok automatikusan. – És köszönöm, hogy itt lehetek. Gyönyörű az otthonotok.

Zack megvonja vállát, én meg Rykerre pillantok. Úgy néz rám, mintha az utolsó napsugár lennék a sötét zivatar előtt. Ragyog a szeme, és buja mosolyt villant, miközben magabiztosan sétál felém.

Majd beszarok a meglepetéstől, amikor a tarkómra siklik a keze, és magához húz egy csókra. Az első reakcióm, hogy eltoljam magamtól, mert amúgy is mintha tűkön ülnék a gyerekeivel való találkozás miatt, nemhogy nyilvánosan kimutassunk az érzéseinket. Annyira belém ágyazódott, hogy ez helytelen, és mégis, amikor a nyelve az enyémhez ér, elvesztem.

Szóval visszacsókolom, és nem érdekel, hogy Kate és Zack néznek.

Amikor elhúzódik, kábultan és zavarodottan állok ott. Megcsókolja az orrom hegyét, és azt suttogja:

– Mondtam, hogy megpróbálok csókot lopni, amikor a lányok nem lesznek ott.

Csak bólintani tudok, miközben ő kuncogva elenged. Pislogok, míg kitisztul a látásom, közben Kate romantikusan sóhajt, és a sütőhöz fordul, majd kiveszi belőle a fokhagymás kenyeret.

– Kérsz egy kis bort? – kérdezi Ryker.

– Persze. – Tudom, hogy az megnyugtatja az idegeimet.

Kínos csend tölti be a konyhát, míg Ryker a borommal foglalatoskodik. Kate valami fövő tésztát kavargat, és egy másik edényben megnézi a piros szószt. Zack engem bámul, én pedig Rykert. Halkan hallom a gyerekeket fent.

– Én vagyok az egyedüli, akinek ez fura? – kérdezi végül Zack.

– Mi fura? – kérdezi Kate a válla fölött hátrafordulva.

– Hogy a főnökünk, Gray Brannon itt áll a konyhánkban. Titkos viszonyt folytat Ryker barátunkkal – feleli jegyesének, majd felém fordul. – Mert azt kell mondanom, engem kissé megrémít.

Rykerre pillantok, akinek komoly erőfeszítés, hogy ne kezdjen el röhögni.

– Nos, én nem ijedtem meg – mondja Kate, miközben felénk fordul, megtörölve kezét egy konyharuhában. – Gray is csak egy ember, mint mi. Ugye, Gray?

– Így van – bólintok magabiztosan. – Csak egy ember. Ma este csak egy barát.

– És titkos szerető – kontrázik Ryker, valószínűleg csak azért, hogy Zacket és engem zavarba hozzon.

Kissé ég is az arcom emiatt, de azt mondom Zacknek:

– Esküszöm, nem harapok, és nem fogok munkáról beszélni. Csak együtt akarok lógni pár emberrel, akik hajlandóak falazni nekünk, hogy Ryker és én végre normálisnak érezzük magunkat.

Zack tekintete azonnal ellágyul.

– Gondolom, nem könnyű.

– El sem tudod képzelni – felelem, miközben Ryker kezembe ad egy pohár bort. – De nem választás kérdése, kibe esel bele.

Zack rám mosolyog, és felnevet.

– Tudod, Ryker is ugyanezt mondta, amikor lebuktatok előttünk a házában.

– Nos, felejtsük el a külvilágot, és élvezzük a szép estét – mondja Kate, lekapcsolva az égőket a tészta és a szósz alatt. – Ryker... hozod a gyerekeket?

– Persze – mondja Ryker, és a lépcső felé fordul, amelyik elválasztja a konyhát a nappalitól. – Gyere, Gray. Kissé vadak tudnak lenni, jól jönne a segítséged.

A pulzusom ismét felgyorsul, még idegesebb leszek, mert a gyerekekkel kell beszélni. Mi van, ha valami rosszat mondok? Mi van, ha kicsúszik a B betűs szó? Mi van, ha Ruby és Violet utálnak?

Leteszem a borospoharamat, azt kívánva, bárcsak felhajthatnám egyből az egészet, és követem Rykert a lépcsőn. Félúton, most már tisztábban hallom a gyerekek hangját, amitől csak idegesebb leszek, de mielőtt észbe kapnék, Ryker a falnak szegez. Hozzám nyomja a testét, mintha ketrecbe zárna, ahogy két tenyerével a falnak támaszkodik a fejem két oldalán. Gyorsan megcsókol, de nem húzódik vissza. Ajkaimon érzem, hogy mosolyog. Ajkai még érintik az enyémet, miközben megszólal.

– Úgy érzem, egy örökkévalóság telt el, amióta láttalak.

Csak össze akarok olvadni vele. Szavai halkak és szexik, testének melege hívogató. És tényleg egy örökkévalóságnak tűnik. Két hete volt Valentin nap, és összesen háromszor sikerült találkoznunk, ezek közül egyik alkalom akkor volt, amikor Ryker beugrott Maxszel jógaórára.

Nehéz volt az elmúlt két hét, hol a munkaprogramom miatt, hol Rykernek a lányaival való kötelezettségei miatt. Annyi intimitásunk volt, amennyi belefért késő esti telefonhívásokba, amelyek alkalmával egy örökkévalóságig beszélgettünk, néha pajzán dolgokról, de legtöbbször csak a másik iránti mély érdeklődésünket csillapítottuk, miközben egymás történetét megismertük.

– A lányok ma éjjel itt alszanak – mondja, miközben ajka az enyémeken pihenteti. – Hazajössz velem?

Számat az övére tapasztom, ő meg fogadja a mély csókomat. De pont olyan gyorsan húzódok el tőle, mert nem akarom megkockáztatni, hogy a lányok meglássanak ilyen helyzetben.

– Oké – válaszolok sóhajtva.

Leteszi kezét, elhúzódik, és a legbájosabb mosolyt villantja felém, amit valaha láttam. Fényességbe borítja a homályos folyosót, és a szívem úgy húz felé, mint még soha. Szeretném lefagyasztani ezt a pillanatot… a tekintetét, úgy néz rám, mint egy férfi, aki most jött rá, hogy minden tökéletes a világában. Megtisztelő, hogy ezt én adhatom meg neki, és először érzem, hogy valakinek szüksége van rám, apámon kívül.

Ryker megfordul, és elindul felfelé a lépcsőn. Követem, miközben magamban mantrázom, Ne káromkodj, ne káromkodj, ne káromkodj.

A lépcső tetején balra fordulunk, és végigmegyünk a folyosón, egy szoba felé, ami úgy tűnik, egy hozzáadott szoba a garázs fölött... legalábbis úgy vettem észre, amikor leparkoltam, és szemügyre vettem a ház formáját. A szobában Violet és Ruby egy kis asztalnál ülnek, ami úgy néz ki, mint amin Ben kézműves projekteket készít. Úgy tesznek, mintha teapartin lennének, de mivel ez Ben játszó szobája, és nem pedig a lányoké, nincsenek meg a szükséges kellékeik. Azok helyett, elképzelt poharakat tartanak a kezükben, és közbe beszélgetnek. Ben a sarokban ül, legókkal játszik.

– Gyerekek, készen álltok egy kis spagettire? – kérdezi Ryker, és mindhárman felénk fordulnak. Ben felugrik, és felkiált.

– Hurrá! Pag-szketti... a kedvencem. – Elviharzik mellettünk, és hallom a léptei visszhangját, ahogy trappol lefele a lépcsőn.

Ruby felugrik az asztaltól, meglepően fürgén a karján lévő nagy sín ellenére. Odaszalad hozzám, és szívem repdes, amikor észreveszem, hogy az a kis plüssmackó van nála, amit én adtam neki.

– Hoztam a macit, amit tőled kaptam. Látod?

Felém nyújtja az ép karjával, én pedig nyújtom a karom, és dermedt ujjakkal veszem el.

– Látom – mondom neki mosolyogva, és az ördögbe, ha a hangom nem rekedt az idegesség miatti súlyos torok kiszáradástól. – Úgy néz ki, hogy jó erősen szoktad ölelni.

Visszaadom neki, ő meg boldogan bólint.

– Az ágyban alszik velem és Ollie-val.

– Ki az az Ollie? – kérdezem.

– A plüss polipja – mondja Violet, miközben odajön hozzánk.

–  Emlékszel még MissBrannonra? – kérdi Ryker Violetet.

Szégyenlősen bólint, és lesüti szemét. Kapcsolatot szeretnék teremteni vele, ezért keresgélek a csaknem fotografikus memóriámban, mit mondott Ryker a kislányról, aki az idő felét ábrándozással tölti. Általában szégyenlős, de könnyű kicsalogatni a csigaházból, ha beindítod az élénk fantáziáját.

– Micsoda teaparit rendeztetek – mondom Violetnek, aki erre rám tekint. – Különösen tetszik a porcelán mintája. – Odamegyek az asztalhoz, és lenézek a képzeletbeli teáskannára és csészékre, majd oldalra fordítom a fejem. – Azok ott kis lila virágok a csészéken?

Amikor ismét Violetre nézek, ragyognak a szemei, és lelkesen bólogat a fejével.

– Ruby csészéjén rózsaszínű rózsák vannak, de az enyémen ibolyák.

Homlokomra csapok a tenyeremmel.

– Hát persze, most látom. Ibolyák, úgy, mint a neved[1].

Violet elmosolyodik, odajön hozzám, és a kezemet megragadva húzni kezd.

– Akarsz teázni velünk?

Ryker közbeszól, mielőtt válaszolnék.

– Most nem, Violet. Kész a vacsora, de utána feljöhetünk még egy kicsit játszani, lefekvés előtt.

Violet csalódottnak tűnik, de Ryker azt is mondta, hogy ő a legszófogadóbb gyerek a világon. Soha nem ellenkezik az apja által felállított szabályok ellen, miközben Ruby megkérdőjelez mindent. Valójában Ruby szeret vitatkozni, és megpróbálja rávenni apját, hogy behódoljon. Ryker egyik este bevallotta nekem, hogy Ruby néha körbebeszéli, és legalább tízből nyolc esetben Rykernek muszáj a ’’mert én vagyok az apád, és én azt mondom’’ mondattal felülkerekednie.

Ryker megfordul, kinyújtja a kezét, így jelezve nekünk, hogy mennünk kell. Ruby kisurran, látszólag nem zavarja a törött karja, Violet pedig követi. Utánuk én következem, és amint elhaladok Ryker mellett, ő nagy kezeivel belemarkol a fenekembe. Meglepetten rezzenek össze, és szúrós pillantás vetek rá a vállam fölött, majd meghallom, hogy mélyen felnevetve mondja:

– Én szóltam, hogy megtapizlak, amikor nem néznek ide.

Sokkal, sokkal később Ryker ágyában fekszem, szorosan ölelő karjaiban.

Összebújva.

Ez csak a harmadik alkalom az elmúlt három hónapban, amióta találkozgatunk – dugunk, mindegy is – hogy együtt alszunk. Az első alkalom karácsonykor volt, a második, Valentin napon. Különleges alkalmak az biztos, és azt hiszem akkor magával ragadott a romantika és az újdonsággal járó izgalom.

De ma este elégedett vagyok.

Nyugodt.

Békés.

Csak így feküdni, kimerülten a jó kajától, bortól és szextől; szárnyalva a Rubynál és Violetnél bezsebelt győzelemtől, akik nyilvánvalóan imádják, ahogy képzeletbeli teapartit rendezek. Igazán kedvelnek.

Úgy értem, tényleg kedvelnek, annyira, hogy nem akartak lefeküdni, mert fent akartak maradni játszani velem. De amilyen perzselő pillantásokat vetett rám Ryker egész este, készségesen egyeztem volna bele egy pizsama partiba is velük. Viszont tudtam, hogy Rykernek nagyobb szüksége van rám. Csak lopott pillanatokat kapunk, olyan gyorsan elrepülnek, hogy nem szalaszthattam el az esélyt, hogy minél több időt tölthessek el vele.

Amikor hazaértünk az otthonába, szeretkezett velem… nagyon lassan. Csak mozgott bennem, fogta a kezem, gyengéden csókolva. Minden egyes romantikus, gyengéd és kedves pillanatát imádtam. Soha nem éltem át ilyent. Amint elélvezett bennem, azonnal újra szerettem volna átélni.

Nem hazudhatok tovább magamnak. Bármi is legyen ez, ami köztünk van, ez már meghaladja a ’’mi lenne ha’’ dolgot. Amikor a jövőmre gondolok, már nem homályos, ami Rykert illeti. Tudom, hogy ott kell lennie a jövőmben, és csak azért imádkozok, hogy ez mielőbb bekövetkezzen.

Úgy tűnik, Rykerrel ezt sokszor mondom.

Először életemben….

Életemben először más is érdekel, mint a karrierem.

Úgy érzem szükség van rám.

Boldog vagyok.

Úgy érzem, megbecsülnek.

Érzek. Mindent.

És nem akarom elveszíteni.

Életemben először szeretetet érzek egy férfi iránt, aki nem az apám.

---

[1]Violet – Ibolya