19.-20. Fejezet

 

19. fejezet

 

 

Ryker

 

Fordította: Mandy

 

Kigyulladnak a fények a csapat tárgyalójában, és egy pillanatig csak pislogok az erősségétől. Egy csapat munkájának soha nincs vége, mert ma reggel iderepültünk Chicagóból, és azonnal az arénába mentünk, hogy újranézzük a meccs felvételeket. Pretore edzőnek nincs jó kedve, mert tegnap kikaptunk. Általában nagyon igyekszem a film visszanézések alatt. Mindig keresem a lehetőségeket, hogy miben tudok fejlődni, és később bemutatnak egy szerkesztett és vágott digitális felvételt, ami csak a védéseimet és a kapott góljaimat tartalmazza, így külön magamat is elemezhetem.

Pretore edző a terem közepére sétál, és körbenéz rajtunk.

– Na már most, ezen a héten három hazai meccsünk lesz. Szerdán Pittsburgh ellen, pénteken Toronto ellen, aztán a Chicago Bobcats jön le hozzánk. Három nagyon jó csapat, és én elvárom, hogy mindhárom ellen nyerjetek, és tudjátok, miért?

Totális csend van. Néha csak találgatni lehet az edző okfejtését, de soha nem hagy minket a sötétben.

– Győzelmeket várok, mert ez az egyik legtehetségesebb csapat, amit valaha is edzettem. A liga legjobb vezetőségének a támogatását bírjuk.

A terem hátuljából horkantás hallatszik, és el sem kell fordítanom a fejemet, úgyis tudom, hogy Claude fejezte így ki az érzéseit.

– Nekünk vannak a legjobb felderítőink, a legjobb edzőink és a legjobb szurkolóink – folytatja az edző úgy döntve, hogy nem foglalkozik Claude-dal. – Minden eszközünk megvan, és papírforma szerint kibaszottul jól állunk.

– Ez igaz – szólal meg valaki mögöttem, és néhány srác is hangot ad a helyeslésnek.

– De valami hiányzik. És habár épp most néztünk meg több, mint egy órás összevágott filmet, nem fogjátok megtalálni a képernyőn azt, ami hiányzik– mutat a hüvelykujjával a háta mögé. – Nem fogjátok látni a filmen, mert itt fogjátok megtalálni a teremben ülve. Remélem, hogy még mindig itt van, mert őszintén, én nem vagyok benne biztos. Szeretném, ha kihúznátok a fejeteket a seggetekből, és gyorsan megtalálnátok. Fiúk, ha esélyt akartok a Kupán, jobb lesz, ha most megkeresitek.

Megfordul, és az ajtó felé sétál. Nem mondja el nekünk, hogy mi hiányzik. Azt akarja, hogy mi találjuk ki, és azt akarja, hogy nélküle tegyük meg.

Azt akarja, hogy csapatként beszéljük meg.

Amikor az egész edzői gárda kimegy, és az ajtó becsukódik, a terem még csendes egy pillanatig. Aztán Alex, a csapatkapitányunk feláll, és a terem elejébe sétál.

– Mi hiányzik? – kérdezi egyszerűen. Már a hangszínéből meg lehet mondani, hogy ő tudja, mi az.

– Elszántság – mondja Pavel Alogrin. Ő új a csapatban. Gray egyik szerzeménye.

– Következetesség – mondja egy másik srác.

Körben a teremben mindenki bemondja, mit gondol.

Képesség. Csapatmunka. Kommunikáció.

– Egység – mondom, és Alex rámnéz.

– Majd én megmondom nektek, mi a rossz– hallom Claude-ot magam mögött, úgyhogy megfordulok a székemen, hogy ránézzek.

Feláll, szinte élvezi, hogy az egész csapat őt figyeli.

– A vezetőség a problémánk. Olyan valaki dirigál, aki szakmailag alkalmatlan, és azt akarja, hogy vakon kövessük őt.

Néhány játékos bólint, és ez nyugtalanít engem. Fel akarok ugrani, hogy megvédjem Grayt, de tartom a számat. Rettegek, hogy mondok valamit, ami elárul, és erre megvan az esély. Gray annyira felemésztett engem, nem kockáztathatom meg, hogy leleplezzem azzal, ha kicsúszik valami a számon.

– Te csak azt a tényt nem bírod, hogy egy nő vezeti ezt a szervezetet – mondja Zack, és meglepetten fordulok felé. Feszült a hangja, viszket egy vitára.

– Igen, nem tetszik, hogy ő egy nő – mondja Claude vicsorogva. – És nem én vagyok az egyetlen. Oka van annak, hogy nők nem részei ennek a ligának, mivel nem tudják megérteni a játékot a mi szintünkön, mert nem játszanak a mi szintünkön. És ide akar jönni a táblázataival, és ajánlásokat tesz, hogy ki menjen vagy maradjon… Ez faszság, és szétbomlasztja a csapatot.

– Te bomlasztod a csapatot – mondom halkan, és kemény pillantást vetek rá. – Tizenkilenc éves vagy, és azt hiszed, hogy mindent tudsz. Pedig én azt mondom neked… szart sem tudsz arról, hogy mibe kerül egy profi sportcsapatot vezetni.

– Szállj le a magas lóról, öreg – mondja Claude. – Te csak azért pofázol, mert tudod, hogy az állásod veszélyben van. Max jobban játszott múlt héten, mint te, és őszintén szólva, megérdemli a kezdő pozíciót. Senki nem felejti el, hogy basztál ki minket a bajnokságból tavaly.

Mielőtt még meg tudnám védeni magam, Max feláll a székéből, én pedig felé fordítom afejemet.

– Fogd be a kibaszott pofád, Amedee. Ne beszélj az én nevemben. Pretore edző a legjobb kapust teszi be, aki megfelelő a feladatra.

Claude felemeli a kezét, és úgy integet vele, mintha félne.

– Ó, az én hibám, Fournier. Lehet, hogy Gray Brannon úgy szopja a farkadat, ahogy gondolom az összes hülye farkát is, aki támogatja őt.

Ennyi volt. Újra átlépte a határvonalat.

Olyan gyorsan ugrok fel a székből, hogy hátrabillen, és elindulok Claude felé. Alex egy pillanat alatt rajtam van, hátulról megragad a karomnál fogva.

– Gyere, seggfej – vigyorog gúnyosan Claude most, hogy le vagyok fogva.

– Egyszer már szétrúgta a segged – morog Alex. – Akarod, hogy elengedjem, hogy újra megtegye?

– Mi? – kérdezi valaki mögöttem. – Ryker volt az, aki átrendezte a képedet?

– Ti ketten bunyóztatok? – kérdezi egy másik csapattárs.

– Evans hátba támadta Claude-ot – hallom, és nem is kell megfordulnom, hogy tudjam, Sam Larson védi meg a barátját.

– Mi a fasz? – kérdezi valaki más méltatlankodva.

– Elég! – ordít Alex, és a terem elcsendesedik. – Figyeljetek ide. Pretore edzőnek igaza volt… Határozottan hiányzik valami, és ez le fog húzni minket. Ryker fején találta a szöget. Hiányzik az egység, és ez most már mindenki számára kibaszottul látható kell, hogy legyen.

Alex elengedi a karjaimat, és bár még mindig semmit nem szeretnék jobban, mint átrendezni Amedee arcát, támogatnom kell Alexet, ahogy megpróbálja kezelni a helyzetet.

– Ha az egység olyan fontos – hallom egy másik játékos szájából –, akkor Ryker miért támadja hátba a csapattársát? Nem ezt tette a másik csapatban is? Nekem úgy tűnik, hogy ő az, akinek gyakorolnia kéne, amit prédikál.

A vállaim leereszkednek egy kicsit, mert ha ezt így mondod, akkor úgy hangzik, én vagyok a fekete bárány a csapatban.

– Rykernek oka volt azt tenni, és nem hátbatámadás volt – mondja Alex, és meglepődöm, hogy megvéd engem. A bunyó után azon az estén ő kért meg minket, hogy senkinek ne mondjuk el, és akkor nem fogják felfújni a dolgot. A puszta tény, hogy így belemerül, megdöbbentett.

– Mi-a-szar – bukik ki Samből, hogy megvédje a barátját. – Leteperte Claude-ot, és neki esélye sem volt megvédeni magát.

– Hé, nem tehetek róla, ha gyorsabb vagyok, mint ő – motyogom.

Alex morog nekem valamit, aztán a csapathoz szól.

– Nincs rendben, hogy csúfolódó kijelentéseket teszel nőkről. Ennek a szervezetnek fenn kell tartania az imázsát. Gyerekek és felnőttek példaképei vagyunk. Úgyhogy bocsássatok meg, hogy ezt gondolom, de szerintem Claude megérdemelte, hogy szétrúgták a seggét, amikor azt mondta, hogy Gray Brannon nem lenne olyan beképzelt, ha lenyomná a farkát a torkán.

Észreveszem, hogy néhány játékos összerezzen, néhányan gyorsan Claude felé fordulnak.

– Vagy, hogy egy kiadós dugásra lenne szüksége, hogy tudja, hol a helye – teszi hozzá Alex, hogy senki ne értse félre Claude hozzászólásának természetét.

– Tesó… ez gáz – hallom valaki motyogását.

– Seggfej vagy, Amedee– mondja egy másik.

Úgy tűnik, visszatérünk a rendes kerékvágásba, amikor Mikkel Erat szólal fel.

– Felejtsük el a bunyót, és amit Claude mondott, ami kétségkívül hülyeség volt. De az a helyzet, hogy egy olyan ügyvezető igazgató vezet minket, akiben nem mindenki bízik meg.

– Jogos a kijelentés – mondja Garrett, és feláll, hogy szemben álljon Mikkellel. – De pontosan mi az, amiben nem bízol? Csak mert ő egy nő? Vagy mert nem tetszik a módszere? Ez óriási különbség szerintem.

– Figyeljetek ide – mondom, aztán veszek egy nagy levegőt. – Mindannyian tudjuk, hogy nagy felfordulás volt ebben a ligában és a csapatban, amikor Gray Brannont felvették, mint ügyvezető igazgatót. A média nagy ügyet csinált abból, hogy ő egy nő, de hadd emlékeztesselek titeket. Ő is hokizott. Kibaszott kétszeres olimpiai érmes, szóval ne becsüljétek le őt a neme miatt. Ráadásul ő volt az egyik legjobb felderítő a ligában, és neki köszönhető, hogy többen is itt vagytok ebben a csapatban. Nyilván megbíztatok benne, amikor felfedezett titeket a ColdFury számára, akkor miért nem bíztok benne most?

Körbenézek. A legtöbben egyenesen rám néznek, néhányan elfordítják a fejüket, gondolom, mert szégyellik magukat. Úgyhogy folytatom.

– Ha nem bíztok abban, ahogy a döntéseit hozza, akkor csak annyit mondhatok, hogy megértem. Ez mindannyiunk számára új, és nem tudom, hogy működni fog-e. De az egyetlen dolog, amit meg kell kérdeznetek magatoktól, az az: Tett olyan dolgot, ami ártott a csapatnak? De menjünk még tovább… Nincs egy kibaszott jó csapatunk, amit ő segített összerakni? Nem mi vagyunk a divíziónk élén és a konferencia vezetők? Komolyan mondom, srácok… mi a faszt akartok még?

Most néhányan egyetértően bólogatnak. Claude még mindig bámul. Közvetlenül ránézek, ahogy beszélek.

– Hiányzik az egység, és hagytuk, hogy elterelje a figyelmünket valami, amire nem kéne az időnket vesztegetni. Egyikünk sem tudja megváltoztatni a vezetőséget, úgyhogy ezzel együtt kell élnünk. Össze kell dugni a fejünket, és vissza kell szereznünk a bajtársiasságunkat. A szívünk az, ami ezt a csapatot erőssé teszi. És ha nem tesszük, teljesen szét fogunk esni, és búcsút mondhattok a Kupának.

– Ez az igazság – kiált fel Pavel erős orosz akcentusával.

A legtöbb srác most az újraéledt remény lelkesedésével bólogat. Alexhez fordulok, és motyogok neki.

– Most már te jössz.

– Rendben – veszi át a szót – Elmondom, mit fogok csinálni. Fogom Rykert, és átsétálok az utca túloldalára, a Houlihan’sbe, és veszek neki egy kibaszott sört, mert annak legalább van értelme. Ha bárki közületek csatlakozni akar hozzánk, gyertek át. Meghívok mindenkit egy sörre, és kezdjük el visszaszerezni a varázserőnket együtt… egy csapatként.

– Naná, hogy igen – mondja Zack, és elindul az ajtó felé. A legtöbben felállnak a székeikről, és elindulnak. Persze, fogalmam sincs, hogy a Houlihan’sbe jönnek-e, de érdekes lesz látni, hogy mit tesznek.

Néhány csapattárs elsétál mellettem, ahogy a terem elején állok Alexszel és Garrett-tel. Néhányan az öklükkel megütögetnek, megveregetik a vállamat, vagy támogatóan bólogatnak. Max Fournier odajön hozzám, kezet fogunk, magunkhoz húzzuk a másikat egy mell-pacsira, aztán megveregetjük egymás hátát.

– Tesó… tudod, hogy az a köcsög nem az én véleményemet mondta a kapus posztról, ugye?

– Igen, persze. Én azt akarom, ami a legjobb a csapatnak, ez minden.

– Ahogy én is, tesó – mondja vigyorogva. – Akkor találkozunk odaát a sörnél, és szerdán a jógán?

Garrett köhögni kezd, Alex pedig felhorkan. – Jóga?

– Igen – mondja Max bólogatva. – Ryker vett rá. Ő órákat vesz Graytől, és tényleg nagyon jót tesz a hajlékonyságunknak.

– Ó, tényleg – kérdezi Garrett sunyin mosolyogva. – Jóga, mi? Hát az… nagyon férfias.

– Kapd be – morgok rá. – Szeretném látni, hogy kipróbálsz egy órát. Úgy fogsz sírni a végére, mint egy csecsemő.

– Ja, kurvára – mondja Garrett, és kidülleszti a mellkasát. Azt a közmondásos kesztyűt épp most dobta le.

– Szerdán tíz órakor, ribanc – mondja Max, és játékosan Garrett vállába bokszol, mire minden elnevetjük magunkat.

Mire odaérünk a Houlihan’sbe, már tele van. Körbenézek, és amennyire meg tudom ítélni, a csapat minden egyes játékosa itt van.

Minden egyes játékos – kivéve Claude és Sam.

Örömmel látom, hogy Mikkelnek úgy tűnik, megjött a józan esze, felemeli rám a sörét, amikor a tekintetünk találkozik. Egy néma bocsánatkérés, amit elfogadok.

Nem rossz, ha ez az egységhez vezet. Igazából jobb, mint amit vártam. Ezt remélem, legalábbis most, hogy ez a csapat hagyjon fel az olyan dolgokra koncentrálással, amit nem tudunk irányítani, és abba kell az energiát fektetni, amit irányítani tudunk.

És ha így teszünk, a kezünkben lesz az a kibaszott Kupa.

 

20. fejezet

 

 

Gray

 

Fordította: BaBett

 

Ez az.

Itt van.

A megtestesítője annak, hogy mit jelent egy profi sportcsapat vezetőjének lenni. És ez lesz az első nagyszabású döntés, amit segítek végrehajtani, amikor minden el van döntve.

Február tizennegyedike van, és míg a legtöbben a Valentin-napra gondolnak, én a cserehatáridőre, ami kevesebb, mint három hét múlva lesz. A felderítőim elfoglaltak, Frank beszélt más csapatmenedzserekkel, én pedig a játékosok statisztikáit elemzem. Március ötödikéig van időnk a cserékre, különben akit azután veszünk fel, nem játszhat a rájátszásban. Általában őrült húzás a határidő lejárta után trükközni, de ezt most el akarom intézni. Szeretném, ha az utolsó cserék is megtörténnének, hogy össze tudjanak illeszkedni a csapattal. Szerintem ez kulcsfontosságú, hogy megszilárduljunk a rájátszás előtt.

A vezetői konferenciaterem hatalmas, húsz ember kényelmesen elfér a hosszúkás asztal körül. Jelenleg csak négyen vagyunk. Én az asztalfőn, apám pedig balra tőlem. Szándékosan ültetett engem a főnöki székbe, hogy egyértelmű legyen, ki vezeti ezt a találkozót. Frank a jobb oldalamon, és a másik oldalon Pretore edző ül. A többi szék üres, mert a felderítőket kiküldtem innen, miután átadták nekünk a jelentésüket.

Van még egy ember, akivel beszélnünk kell, és neki itt kellene lennie, de mielőtt behívnám a csapatkapitányt, szeretnék beszélni a lehetőségekről.

– Jelenleg azt hiszem, három olyan játékost azonosítottunk, akiket vagy el akarunk engedni, vagy elcserélni – mondom, miközben a jegyzeteimre nézek. Ezeket a játékosokat sok beszélgetés és vita után választottuk ki. Én segítségképpen a statisztikai modellemre támaszkodtam. Pretore edző a megfigyelőképességére támaszkodott. Frank a régi iskolát képviselte, és a megérzéseire hagyatkozott, apámnak pedig nem volt véleménye. Nos, tudom, hogy van véleménye, mert mindig van, de magában tartja. Világossá teszi, hogy vezérigazgatói szerepben, nem fog beleszólni a döntésekbe ezen a szinten. Ezt a saját vezetőségére bízza.

– Biztos, hogy Haliknak vége? – kérdezi Frank Pretore-t. – Talán még egy terápia segítene?

Jani Halik egy ígéretes center, akit két évvel ezelőtt vettünk fel, tulajdonképpen az egyik felfedezésem, de nem tud teljesen felépülni egy több mint egy évvel ezelőtti ágyékhúzódásból. Meggyógyul, aztán újra megsérül. Egészséges, sérült, egészséges, sérült. Így megbízhatatlan lett, de ez volt az, ami miatt Pretore aggodalmát fejezte ki.

– Nem hiszem, hogy ez változtatna a helyzeten – mondta Pretore. – Ő csak akkor elég jó a harmadik vonalban, ha egészséges, és nem tudjuk, hogy ez mikor következhet be.

– Nem sokat kapunk érte cserébe – mondja Frank.

– Elengedhetnénk – javaslom.

– Vagy ráhúzhatjuk egy másik üzletre – ellenkezik Frank. Bólintok, mert ez egy jó lehetőség, az biztos.

– És itt van még Atkinson és Amedee– folytatom, remélve, hogy a hangom semleges marad. Tényleg reméltem, hogy nem kell majd ezt tennem. Azt akartam, hogy Claude bebizonyítsa, hogy tévedtem, és ne hagyja, hogy a keserűsége és az ellenszenve ne befolyásolja a játékát, de a számai zuhanórepülésbe kezdtek az elmúlt három hónapban. Azt is hallottam, hogy a pletykák szerint sok szart kavar. Szerencsére Pretore edzőnek is aggályai voltak a megtartásával kapcsolatban, így legalább Frank nem fogja azt hinni, hogy Amedee hozzám való hozzáállása miatt veszem célba.

– Mielőtt meghoznánk a végső döntést – mondta Pretore edző –, hívjuk ide Alex Crossmant, és nézzük meg, mit tud mondani.

Kihasználom a pillanatot, hogy felálljak az asztaltól és kinyújtózzak. Nem érdekel, hogy mit mond Alex, hacsak nincs valami információja arról, amit még nem tudunk, de remélem, hogy legalább megerősíti a választásunkat. Amint ez megtörtént, elkezdhetjük átnézni a felderítői jelentéseket, és kitaláljuk, hogy kivel akarunk üzletet kötni.

Miután Alex leül, és csevegésbe elegyedünk, megkérdezem tőle: – Tudod, hogy közeledik a cserehatáridő, és megnézzük, hogy mit tehetnénk, hogy a csapatunk erősebb legyen. A következő három játékosra összpontosítottunk, akiket ki akarunk rúgni, és kíváncsiak vagyunk a véleményedre. Mindez természetesen bizalmas marad.

Alex bólint. – Természetesen.

Pretore edző nem vesztegeti tovább az idejét, és csak úgy kimondja a nevüket. – Atkinson, Amedee és Halik.

Alex arcán nyoma sincs meglepetésnek, és elgondolkodva bólint.

– Atkinsont utálom, mert nagyon jó a hozzáállása. Csak nem hiszem, hogy készen áll erre a játékszintre. Halikot is utálom... jó srác, de szerintem neki vége. Amedee mérgező és megbízhatatlan. Ha ki kellene választanom egyet a három közül, akkor ő lenne az.

Pretore bólint, Frank a jegyzettömbjére firkál, én pedig Alexre mosolygok.

– Köszönöm az őszinteségedet, és hogy lemaradtál az edzésről ma, hogy beszélj velünk.

– Semmi gond – mondja Alex, miközben feláll. Tétovázik egy pillanatig, aztán visszafordul hozzám. – Amedee... amikor elengedjük... rosszul fog reagálni. Ez csak egy megérzés. Ne vegye sértésnek, MissBrannon, de azt javasolnám, hogy valaki más is legyen a szobában magával.

Jéghideg bizsergés fut végig a gerincemen Alex hangjának komolysága miatt. Udvarias, de hálás mosollyal bólintok rá.

– Megjegyeztem. Köszönöm.

Miután Alex elment, és az ajtó becsukódik, apám azt mondja: – Gondoskodj róla, hogy Frank minden találkozón veled legyen.

Vetek rá egy gyors pillantást, és apámra vigyorgok. Aligha szokott beleszólni a dolgaimba, de Alexet komolyan veszi, így megnyugtatom.

– Szívesen. Most pedig lássuk, kit akarunk megszerezni, és kinek a seggét akarjuk megcsókolni, hogy ezt elérjük.

—

A nap hátralévő részében végigmentünk a kilátásokon, de végül megállapodásra jutottunk, hogy kit akarunk, és hogy milyen sorrendben akarjuk megszerezni őket. Frank most visszamegy, hogy felvegye a kapcsolatot a legjobbak ügynökeivel, és megkezdi a tárgyalásokat a továbbiakról. Ő volt a legalkalmasabb az üzletkötésre, és az üzletkötés előkészítésére a liga jóváhagyását.

Amikor végeztünk, gratulálok mindenkinek a produktív és eredményes találkozóhoz. Még akkor is kegyes voltam Frankhez, amikor úgy döntött, hogy felhozza a témát a kapus helyzetről, és egyenesen Pretore-t találta el. Megpróbáltam, és szerencsére sikerült nem nevetnem, amikor Pretore azt mondta Franknek, hogy nem egyértelmű, hogy szerinte Ryker a legjobb választás kezdő kapusnak. Bevallom, egy kicsit nehéz volt, hogy ne szálljon el az egóm, amikor Pretore elmondta, hogy ezt a döntést nem csak a ligában eltöltött több mint harminc évére alapozta, hanem nagyon értékelte a statisztikai adataimat is, és úgy gondolja, hogy Rinne és Reimer cseréjével Ryker statisztikái sokkal jobban fognak állni, mint Maxé.

Visszasétálok az irodám felé, és apám csendben követ. Tudom, hogy beszélni akar arról, ami az előbb történt, de jobban tudja, hogy addig ne tegye meg, amíg nem vagyunk zárt ajtók mögött. Tudom, hogy jól ismerem apámat, gyakorlatilag már majdnem szétrobbant a büszkeségtől, hogy elintéztem az első cserehatáridőt.

Még mielőtt beérnék az irodámba, eláraszt egy finom virágillat.

Azt hiszem, gardénia.

Amikor belépek az irodámba, az asztalom sarkán egy hatalmas virágcsokor. Legalább egy méter magas lehet, és tele van különféle pasztellszínű virágokkal, rózsaszínnel, lilával, krémszínűekkel és lágy sárgákkal. Meglátom a gardénia ágakat, és tudom, hogy az orrom pontos volt. Apámnak mindenhol vannak ilyenek a házában, így felismerem az illatukat.

Hozzá fordulva átkarolom a derekát, és felsóhajtok. – Te vagy a legjobb apa a világon. De tényleg nem kellett volna. Neked fogalmad sem volt arról, hogy az a találkozó úgy alakul, ahogyan alakult, és akár teljes pénzkidobás lett volna.

Apám megszorít, és megcsókolja a fejemet.

Kuncogva azt mondja: – Hát, néhány dologban tévedtél. Először is, én tudtam, hogy a találkozó ilyen jól fog menni, mert az én briliáns kislányom vezette. Másodszor pedig, azok a virágok nem tőlem vannak.

Visszahúzódom apámtól, és felhúzom a szemöldökömet. – Komolyan?

– Komolyan.

Ryker.

Biztos, hogy ő volt.

Apám elenged, és biccent egyet a virágok felé. – Az én kislányom titkolózik előlem.

Ó, ha tudná.

Elfordulok tőle, és odasétálok a hatalmas virágcsokorhoz. Egy kártya kandikál ki a tetejéről, rajta a nevemmel. Az apám odasétál, és lazán leül az egyik vendégszékembe. Elveszem a kártyát, és körbesétálok az asztalom körül, miközben kinyitom.

Egy gépelt üzenet, és egyszerű. Leszel a Valentinom?

Nem tehetek róla, de elmosolyodom. Legszívesebben sírnék, mert ez olyan édes és váratlan. Kaptam már virágot a férfiaktól… nem nagy ügy. De ez valamiért nagyon különleges érzés, és mindez azért, mert ahhoz a férfihoz van köze, aki küldte nekem.

– Elárulod, mi áll a kártyán? – kérdezi apám kíváncsian.

Visszacsúsztatom a kártyát a kis borítékba. Őszintén válaszolok neki.

– Csak annyit ír, hogy „Légy a Valentinom”.

És ez egy kislányos kuncogás volt a végén?

Apámra nézek, és felvonja a szemöldökét. Ő még sosem látta a lányát olyan triviális dolgokon hülyülni, mint a virágok. És ezt nem mondom gyakran apámról, de tévedne, ha azt gondolná, hogy bármi jelentéktelen van ebben az ajándékban. Ez mély vágyakozással és szomorúsággal tölt el, hogy nem mondhatom el apámnak az igazat.

Annyira boldog lenne, hogy boldog vagyok.

De ő túlságosan realista. Szánalommal nézne rám, miközben azt mondaná nekem, hogy bolond vagyok, hogy egy játékossal kezdtem ki.

– Szóval ki az a férfi, aki udvarol a lányomnak, és miért nem találkoztam még vele? – kérdezi.

– Nem mutatok be mindenkit, akivel randizom, apa.

– Ez igaz. De még sosem láttam, hogy így reagálnál, ezért arra gondolok, hogy ez a srác elég különleges – mondja egy éles pillantással.

– Hogyan reagáltam? – kérdezem védekezően, mert biztosan nem voltam olyan nyilvánvaló.

– Mintha azok a virágok lennének a legjobb dolog, ami veled történt ma, és nem az a tény, hogy épp most hagytál jóvá néhány rendkívül lenyűgöző csereajánlatot, amelyek még jobbá teszik ezt a csapatot.

Hűha. Tényleg? Mindezt úgy, hogy engem nézett?

Úgy értem... kurvára pontosan tudja, hogy mit érzek most. Ezek a virágok... a tény, hogy Ryker rám gondolt. A tény, hogy romantikusan viselkedik velem.

Velem. Romantikusan.

A legjobb dolog, ami ma történt velem.

Leteszem a kártyát az asztalra, és leülök a székemre. Egyenesen az apámra nézek mosolyogva, de határozottan, amikor azt mondom: – Ez a kapcsolat még nagyon új, és bonyolult. Olyanok vagyunk, mintha az ellentétes végeken állnánk, ami a karrierünket illeti, és nem vagyok benne biztos, hogy hosszú távon van esélyünk.

Ahogy kimondom ezeket a szavakat, mélyen fájnak, mert bár lehet, hogy kitérő választ adtam apámnak, de őszinte vagyok. A karrierünk az, ami az utunkban áll.

Brian Brannon, az egyetlen férfi, akit egész életemben szerettem, egy pillanatig elgondolkodva néz rám. És amikor végre úgy dönt, hogy megszólal, majdnem kiüti a lábam alól a talajt.

– Gray – mondja finoman. – Ha van esélyed a szerelemre, akkor soha ne hagyd, hogy bármi az utadba álljon. És úgy értem, hogy semmi. Még ez a munka sem.

Próbálom lenyelni a torkomban lévő gombócot, és elfogadni, amit az apám mond nekem. Az ember, aki formált engem, és aki megszerettette velem ezt a játékot. A példakép, akiről mintát vettem, mert részt akartam venni egy bajnokcsapat létrehozásában. Az apám... aki mindig azt tanította nekem, hogy bármi lehetek, ami csak akarok.

És most azt mondja nekem, hogy mindezt háttérbe kell szorítanom a szerelem miatt?

Nevetséges, igaz?

Mégis... nem tagadhatom, hogy Ryker olyasvalaki, akit nagyon akarok minden szinten. Még csak a felszínét karcoltuk annak, hogy mi lehetnénk, és tudom, hogy a legjobb még csak most jön. Fel tudnám-e adni mindezt a reményért és az ígéretért, hogy ő lehet az, akit nekem szántak? Mondjak le az ügyvezető igazgatói posztról. Visszamehetnék felderítőnek. Nem lenne konfliktus, ha ezt tenném.

Olyan, mintha egy kettéosztott személyiség lakna a fejemben. Az egyik oldal ordít, hogy hagyjam figyelmen kívül ezeket az ostoba elképzeléseket, és tartsam a szemem a célon. Egész életemben erre a lehetőségre vártam, hogy egy hokicsapatot irányíthassak. De egy másik részem azt kiabálja, hogy ez nem az, ami fontos. Hogy a szívügyeknek mindig elsőbbséget kell élvezniük, és ráadásul rendkívül zavarban vagyok, hogy apám is a szerelmet választja az üzlet helyett.

Lelkileg megrázom magam. Mindez nem lényeges ebben a pillanatban. És biztosan nem most kell döntenem. Valójában az egyetlen dolog, amit tennem kell, hogy visszatérek az üzletre és kérem apám visszajelzését.

– Szóval, szerinted hogy ment ma? – kérdezem hűvösen apámtól, nyugodt, kimért hangon. Világossá teszem, hogy a virágokról és a szerelemről szóló beszélgetéssel egyelőre végeztünk.

Apám megértően bólint, és egy elnézőn mosolyog rám. Egy pillanatra szomorúnak tűnik, szinte mintha tudná, hogy egy nap rossz döntést hozok, de aztán belekezd abba milyen büszke arra, ahogyan a dolgokat kezeltem odabent.

Miután elmegy, előveszem a telefonomat, és küldök Rykernek egy sms-t. A virágok gyönyörűek. A válasz pedig igen.

Elkezdek összepakolni a mai nap után, hazaviszek némi munkát holnapra. Szombat van, és bár megpróbálok pihenni egy kicsit a hétvégén, úgy tűnik, mindig van velem munka. Különben is, nem mintha jobb dolgom is lenne. A férfi, akiért megőrülök a lányaival lesz, akik semmit sem tudnak rólam, és tényleg, miért is tudnának? Én egy titok vagyok, nem vagyok része az igazi életének, szóval mi a fenének megosztani? A végtelenségig nyomaszt, hogy legközelebb, amikor esetleg Rykert láthatom, az a jövő keddi idegenbeli meccsünk lesz.

Megszólal az ismerős sms hangja, és a telefonomra pillantok.

A szavak hatására a szívverésem megvadul az örömtől. Hensley-nél lesznek a lányok a hétvégén. Gyere mutasd meg, mennyire szeretted azokat a virágokat.

Szorosan megragadom a telefonomat mindkét kezemben, a mellkasomhoz emelem, és egy őrült kis örömtáncot lejtek ott helyben. Mikor már újra önmagam vagyok, gyorsan visszaüzenek. Egy óra múlva ott leszek.